VASÁRNAP VERSBEN MONDOM EL

Sziasztok molyok! :)

Ez már a nyolcadik posztunk a közös rovatunkban Bree-vel, ahol ezúttal a szomorúságról, és a fájdalomról kerestünk nektek verseket. Nektek van olyan kedvencetek, ami a végletekig szomorú, de ti mégis imádjátok?



József Attila - Reménytelenül
Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Vas-színű égboltban...
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
József Attila az egyik legnagyobb kedvencem a magyar költők közül, és számomra ez a verse annyi mindent elmond, hogy az valami hihetetlen. Süt belőle az a fajta fájdalom, amit akkor érez az ember, amikor már mindent kipróbált az élete során, és kezdi elveszíteni a reményt, mert már tudja, hogy az képes őt bármikor becsapni. De van egy olyan érzésem, hogy ha még elolvasom párszor, újabb jelentést fog kapni valamennyi sor – nekem pedig ez teszi igazán keserédessé a Reménytelenült.
~Anna

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés