ÉRTÉKELÉS - Baráth Viktória : Egy év Rómában

Sziasztok molyok! :)

Ezúttal egy igazán egyedi elképzelésen alapuló romantikus regényt hoztam nektek, ami egyszerre döbbent meg, és varázsol el minket. Készen álltok Baráth Viktória legújabb könyvére? ;)

Szerző: Baráth Viktória
Cím: Egy év Rómában
Kiadás éve: 2018
Kiadó: Álomgyár
Oldalszám: 506 oldal
Műfaj: Kortárs, romantikus, erotikus
Bevallom őszintén, mivel az írónőnk mindkét könyvét olvastam már, és mind a kettő egymás szöges ellentéte volt, ezért rettentően kíváncsi voltam, hogy ezúttal mivel rukkolt elő, ugyanis eddig mindig meg tudott lepni, és fantasztikus élményeket köszönhetek Neki. Ez most sem történt másképp, s már most le merem szögezni, hogy számomra Leila története került az első helyre, ezáltal „hivatalosan” is a legjobbnak tartom Viki munkái közül.
„Baráth Viktória ezúttal lelkünk mélységébe vezet minket. Egy szívszorító történet önmagunk elfogadásáról, az élet szépségeiről és a minden akadályt leküzdő szerelemről.”
Úgy érzem, ez a pár sor tökéletesen jellemzi a könyvet, de csak akkor értjük meg, mennyi minden rejtőzik benne, a szereplőkben, a történésekben, és a teljes egészében; ha belevetjük magunkat mi is Leilával együtt Róma mesés világába, s elveszünk a színes forgatagban.
„A belvárosban állt meg egy szűk kis utcában, amit színes, virágokkal díszített házak határoltak. Az úton emberek rohangáltak, mindenhol ott voltak, mintha csak Róma legnyüzsgőbb negyedébe érkeztünk volna, de ezt valószínűleg csak én éreztem így.”
A főszereplőnket, aki történetesen írónő, Rómába küldi a kiadója, hogy ihletet gyűjtsön és írjon egy új kötetet, különben vége a karrierjének. A múltja túlzottan is kísérti, amit nem visel a lehető legjobban, ezért még olvasóként is elgondolkozunk azon, hogy lehet, tényleg az kell neki, hogy egy kicsit kiszakadjon a mindennapokból. Leila így kerül ebbe a szokatlan, és új környezetbe.
„Egy évvel ezelőtt még más emberként ültem le erre a teraszra. Azóta annyi minden történt velem, amire még csak nem is számítottam.”
Szerencsére nem bízzák a véletlenre a dolgokat az utazásának szervezői, ezért Jonathan Raymond atya lesz az, aki segít Leilának boldogulni az idegen városban. Az írónőnk eleinte nem akar engedni a jó szándékú papnak, túlzottan elhatalmasodnak felette a múlt démonai. Azonban egy rosszul elsült éjszaka ráébreszti, hogy nem tengetheti a mindennapjait a gyógyszerek, az alkohol és az egyéjszakás kalandok tengerében, ahogyan eddig tette, így elkezd nyitni az új felé, hogy megismerhesse az olasz embereket, és ténylegesen elkezdjen dolgozni, s ihletet gyűjteni.
„A saját lábamra akartam állni, és bebizonyítani magamnak és az egész világnak, hogy nem az a nő vagyok, akinek képzelnek.”
Mivel én nem teketóriáztam, s egyből belevetettem magam ebbe a kalandba, egyszerűen csak olvastam és olvastam, s ahogyan haladtam előre, legszívesebben fogtam volna magam, és belemásztam volna a könyvbe, hogy nekem is Raymond atya legyen az idegenvezetőm. :D Na jó, viccet félretéve, már csak Róma miatt képes lettem volna erre, de mindig is imádtam hallgatni, ha valaki az atyához hasonló lelkesedéssel mesél történelmi helyekről, vagy helyi jellegzetességekről - ki nem hagytam volna egy ilyen lehetőséget!
„- Nagyon tiszteled Raymond atyát, igaz? - kérdeztem a lépcsőn felfelé menet.
- Igen. - bólogatott. - Látom, hogy milyen keményen dolgozik, és mégsem bizonytalanodik el, egy pillanatra sem. Az ő hite ad nekem erőt mindennap.”
Valamiért olyan mélységekig hatással volt rám ez a történet, hogy az éjszaka közepén, miután befejeztem, én is elkezdtem gondolkozni a saját életemen, s azon kaptam magam, hogy pár dologban magamra ismertem Leilában, s ezért váltott ki belőlem ilyen erőteljes vegyes érzelmeket. Nem tudtam, hogy dühömben kivágjam a kötetet az ablakon, habár visszagondolva ez nehéz lett volna a lehúzott roló miatt, de sebaj, vagy lélegezzek mélyeket, kerüljek zen-módba, és olvassak tovább - maximum kisírom a lelkemet is, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan elképzeltem. Aggodalomra semmi ok, a fentiek közül egyik sem következett be, de remélem a szemléltetés azért sikerült! ;)
„Nem szabad engednünk, hogy a múltunk szabja meg, kik vagyunk.”
A többi szereplő mellett sem lehet elmenni szó nélkül, ugyanis amit szeretek Viki regényeiben az nem más, mint a reális karakterek és élethelyzetek. Mindenki, akit megismertem a történetben, Leilától kezdve egészen Fabioig, olyannyira élethűen volt ábrázolva, hogy tökéletesen megállták volna a helyüket a való világban is. Mindegyikükből kaptunk egy keveset, s általuk különböző életeket, és személyiségeket ismerhettünk meg, amik könnyen szembejöhetnek velünk akár az utcán is, egy idegen személyében, csak nyilván nem tudunk mindezekről - hacsak nem küldenek minket is egy vadidegen környezetbe, hogy „nesze, írj egy könyvet, vagy a karrierednek annyi”. :D
„- Miért érzem úgy, hogy mostantól csak veled fogok egy műszakban dolgozni? – hunyorogtam rá.
- Az igencsak gyanús lenne. - válaszolta komolyan. - Talán csak a végzet akarja, hogy együtt legyünk.
- Nem hiszek ezekben a dolgokban.
- Na jó, néha a végzetnek is kell egy kis lökés, hogy a jó irányba haladjon - vonta meg a vállát.”
Baráth Viktória ebben a könyvében megmutatja nekünk, milyen édes tud lenni a tiltott gyümölcs, milyen érzés mindent feláldozni a másikért, és nem utolsó sorban azt, hogy sosem késő újrakezdeni, s rátalálni önmagunkra.
Egy teljesen egyedülálló történeten keresztül teszi meg mindezt, ami azért különleges annyira, mert valamennyire mindenki magára ismerhet a főhősnőnkben, és ezáltal sokkal közelebb érzi magához a könyv egészét, és azt, amit adni szeretne nekünk. Úgy érzem, hogy az eddigiek közül ez az írónő legkiemelkedőbb regénye, amiben tökéletesen rátalált a saját hangjára.
„Utálnom, gyűlölnöm kellett volna őt, mégsem voltam képes rá, mert tudtam, hogy azt, amivé váltam, neki köszönhetem.”
Az érettségim után nekem sem volt a legegyszerűbb, csak bámultam a plafont, teljes ürességet érezve legbelül. Most érzem azt, hogy Vikinek sikerült újra összeraknia ezzel a történettel, és emiatt nagy hálával tartozom neki - Neki köszönhetően álltam talpra immár teljes valójában.
„Talán így, vagy úgy, de mindannyian megtaláljuk a saját utunkat, még ha most úgy is érezzük, kilátástalan a helyzetünk.”
Úgyhogy kedves olvasóim, Nektek is bátran ajánlom ezt a könyvet, mert megérdemli a figyelmet. Ha úgy érzitek, nincs kiút, és legszívesebben feladnátok, ismerkedjetek meg Leilával, aki bebizonyítja nektek, hogy semmi sem lehetetlen.
Csillagozás: 5 / 5
Ajánlom… mindenkinek, akinek meg kell találnia a fényt az alagút végén.
~Anna

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés