Sziasztok
molyok! :)
Végre-valahára
eljutottam odáig, hogy újból hozhassak nektek egyet a verses rovatból, méghozzá
egy számomra igencsak friss élménnyel, ugyanis nemrég kezdtünk bele Tóth Árpád
művészetébe, és meg kell mondjam, mindig azt gondoltam, hogy ez a költő
amennyire cuki a képeken, legalább annyira szenvedett az életében, ami olyan
szinten elszomorított engem is, hogy az nem igaz. Azonban a következő szerelmes
versénél azt hiszem, keresve se lehetne szebbet és sokat mondóbbat találni;
olvassátok csak!
Tóth Árpád - Esti
sugárkoszorú
Előttünk már
hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s
csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve
álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
És percek mentek, ezredévek jöttek -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Miután
elolvastuk a verset, és elkezdtük elemezni, más sem járt a fejemben, hogy a
költő mennyire szerethette a feleségét, ami azért is volt számomra kissé furcsa,
mivel annak ellenére magányos és rettentő fájdalmakkal küzdő személyként
jellemeztük, hogy élete szerelmét tudhatta maga mellett. Azt hiszem, ez a
vallomása tökéletesen leírja az érzéseit, valami elképesztően gyönyörű módon,
és most már teljes mértékben egyet tudok érteni azzal, hogy egészen más okokból
kifolyólag hatotta át a költészetét az elkeserítően gyönyörű lemondás… Most már
biztos vagyok benne, hogy megtaláltam a legújabb kedvencemet a klasszikus
művészek közül.
~Anna
