Lap lap után

Sziasztok molyok! :)

A mai napon újból egy Könyvmolyképzős újdonságról írtam Nektek, ami elég szépen hódít az olvasók, és az ismerőseim körében is, úgyhogy nem hagyhattam ki én sem Tricia Levenseller történetét - vitorlát bontsatok, könyvmolyok!

Szerző: Tricia Levenseller

Cím: A kalózkirály lánya (A kalózkirály lánya 1.)

Kiadás éve: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 284 oldal

Műfaj: Young adult, fantasy, romantikus

Hú, hát meg kell hagynom, hogy igaza volt azoknak, akik ennek a könyvnek az olvasására bátorítottak, ugyanis elképesztően üdítő élményként könyveltem el, a hétfői vizsgám után. :D Ez a történet nem csak egyszerűen magával ragadott, hanem teljességgel beszippantott a maga kis kalózvilágába, szőröstül-bőröstül-neptunostul-vizsgástul-mindenestül.

„Örülhetnek az olvasók, ugyanis most már van női Jack Sparrow-nk!”

~ Anna Banks, New York Times bestseller szerző

Meg kell hagynom, ebben az esetben a borító keltette fel a figyelmemet, még amikor Amazonon bóklásztam, majd váratlan felindultságból letöltöttem a kindle alkalmazását, és elkezdtem a megannyi könyv között kutakodni.

Rengeteget morfondíroztam azon, hogy meg merjem-e rendelni angolul a kötetet, de ez annyira elhúzódott, hogy már jött a hír a magyar kiadásról - ezért döntöttem úgy, hogy kivárom a megjelenést, aztán lesz, ami lesz alapon nézelődtem tovább.

Viszonylag sokat váratott magára maga a megszerzés is, az olvasás pedig még inkább - viszont annál jobban megérte! ;)

„Mindenkivel történnek rossz dolgok. Az a legfőbb feladatunk, hogy felülkerekedjünk az ilyesmin. Ha pedig nem megy, hát hozzuk ki a legjobbat az adott helyzetből.”

Egyszerűen imádtam olvasni, észre sem vettem, hogy órák telnek el, mert egyszerűen képtelen voltam letenni a könyvet - szívem szerint még a mosdóba is magammal vittem volna, de aggodalomra semmi ok, ennyire elvetemült még nem vagyok. :’D

Rég esett meg velem ilyen, hogy egy történet ennyire lekösse a figyelmemet, ennek pedig azért örülök ennyire, mert a rengeteg tétel és tanulás után egy ilyen olvasásélménnyel gazdagodva csak még több motivációt kapok, hogy belevessem magam a rám váró kötetek tengerébe. ~~Jó, ez költői túlzás, de szerintem el tudjátok képzelni, mennyi olvasatlan könyv áhítozik vizsga/-tanulási időszakban az ember után… :D~~

Viccet félretéve, a fülszövegünk már eleve egy izgalmas és kalandokkal teli utazást ígér az olvasók számára, így semmi kétségem sem volt afelől, hogy unalom ütné fel a fejét, miközben próbálok haladni a fejezetekkel. A szereplőinket egytől-egyig a szívembe zártam, ~~kivéve, akiket nem, haha~~, és élvezet volt nyomon követni, hogy Alosa miként raboltatja el magát az ellenséges kalózokkal, s hogyan kezdi keresni a kincses szigethez vezető térképet.

„Nem, majd én megoldom a saját problémámat, mert így működik az élet.”

A főhősnőnk rengeteg trükkel a tarsolyában érkezik meg a másik hajóra, és nem mellesleg a férfi kalózokat is megszégyenítő képességekkel, amiket nagy bosszúságára nem fitogtathat, bármennyire is szeretne olykor visszavágni fogvatartóinak. A heves vérmérsékletének, a makacsságának, és éles nyelvének kombinációja különböző irányokba viszi el küldetésének sikerét, de arra mindig jut ideje, hogy az elsőtiszttel, Ridennel jó kis szócsatákat ejtsenek meg, akár a leglehetetlenebb pillanatokban is.

„- Nem úgy értem. Egy vödör vizet akarok, hogy megmosakodhassak. És törülközőt. Meg szappant.

- Nem gondolod, hogy kissé magas igényeid vannak egy fogolyhoz képest?

- És - folytatom, szinte énekelve - minden héten tisztát kérek!”

Ez a „csatározás” a két karakter közt végigvonul az egész történeten, és még színesebbé teszi az amúgy is fordulatokkal teli cselekményvázlatot. Az események csak úgy pörögnek, az egyik következik a másik után, itt-ott beköszön egy kis szópárbaj, egy kis színjáték, némi kalózos kegyetlenkedés - és voilá, észre sem veszed, hogy már fél napja nem csináltál mást, csak olvastad Alosa kalandját a tengeren. :D

„- (…) Néha nem azon múlik a túlélés, hogy mire vagy képes, hanem azon, hogy kit ismersz.”

Bevallom Nektek őszintén, hogy valamivel régebben iszonyúan nagy Jack Sparrow fan voltam, ~~még mindig az vagyok, ne aggódjatok :D~~, és akkor szerettem meg Johnny Depp-et is, mint színészt - szóval szerintem el tudjátok képzelni, mennyire lettem kíváncsi, amikor Anna Banks ajánlóját megláttam, amiben Alosát a fentebb emlegetett kalóz női verziójának titulálta. :D Igazság szerint nem vagyok a végletekig ismeretes ebben a világban, sosem kutakodtam utána, milyen lehetett ekkor egy nőnek az élete; így nem is ilyen szempontból figyeltem a kalózhercegnőt, sokkal inkább a kialakított személyisége tartogatott számomra meglepetéseket.

„- Hogy ismertél ki ennyire? Hogy lehetsz ennyire… olyan, mint te?

- Azért vagyok ilyen, mert ezt választottam. Az vagyok, aki csak lenni akarok. Vannak, akik azt mondják, az embernek meg kell találnia önmagát. Szerintem nem. Én azt gondolom, olyanná formáljuk saját magunkat, amilyenek lenni akarunk. Némi erőfeszítéssel bármit meg tudunk változtatni saját magunkon.”

Ennél érdekesebbnek csak Riden ígérkezett - kalózként, és emberként egyaránt. Elég sokat gondolkoztam azon, hogy pontosan miféle ok miatt válhatott ilyenné, de csak találgatni tudok, ezért is várom már most annyira a második részt, hogy többek között őt is jobban megismerhessem.

Az egyik kedvenc elfoglaltságom az volt az olvasás alatt, hogy kettejüket hasonlítgattam össze, mindig más téren - nem sok időbe telt, mire rájöttem: sokkal több jellemvonásban hasonlítanak egymásra, mint gondoltam. Kíváncsi vagyok, hogy a köztük kialakuló romantikus szál miként folytatódik, ugyanis hatalmas plusz pontot jelentett számomra, hogy nem egy nyáltól csöpögő szerelmespárt kaptam a nyakamba, akik titkon költőibben beszélnek, mint egy szappanopera főszereplői, miközben látványosan keménynek mutatják magukat a többi karakter előtt.

„- Akkor miért nem teszed?

- Mert nem segíthetek rajtad. Csak elvenni tudok tőled, adni semmit.”

A mellékszereplők közül többen is a szívembe lopták magukat, leginkább annak köszönhetően, ahogyan viselkedtek a történések alatt - nekik 1-1 olyan tulajdonságuk volt, ami mindig mosolyt csalt az arcomra, és kíváncsivá tett, hogyan alakul a sorsuk Alosa kalandja után.

Úgy érzem, lesz miért várnunk a következő részt, mert bőven akad olyan részlet a kincsen és annak megtalálásán kívül, ami érdekelheti az emberek többségét ezzel a világgal, s magával a történettel kapcsolatban.

„- A fájdalom egyszer elmúlik - feleli. - A halál viszont végleges.”

Szó, ami szó, egy cseppet sem bántam meg, hogy a kezembe vettem Tricia Levenseller könyvét, az elnyújtott vásárlás-gondolkozási időszak ellenére sem, amit leműveltem előtte. :D ~~Sőt, inkább azt bánom, hogy ennyit vártam vele…na, majd legközelebb! :D~~ Egy remekül sikeredett történetet kaptam az írónőtől, ami teljes mértékben lekötött, és kellően szórakoztató volt, a maga sorok közt megbújó „bölcsességeivel” együtt. Kár lenne tovább fecsérelni a szavakat, találkozzunk Mi is a tengeren, kedves olvasóim! ;)

Csillagozás: 5 / 5

Ajánlom… mindenkinek, aki egy kalandos utazásra vágyik, és nem retten el a kalózok világától! ;)

~Anna

Sziasztok molyok! :)

Még igyekszem fel-felbukkanni a tanulásban történő elveszés előtt pár értékeléssel, és boldogítani Titeket - ennek örömére pedig mi más is következhetne, mint egy értékelés egy kedves ismerősöm újonnan megjelent kötetéről? ;)

Szerző: Rácz-Stefán Tibor

Cím: Élni akarok!

Kiadás éve: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 250 oldal

Műfaj: Ifjúsági, romantikus

Most hajnali egy óra lesz. Pár perce fejeztem be Lilla történetét, de képtelen vagyok aludni. Ezért fogtam magam, és leültem a gépem elé, hogy kiírjak magamból mindent, ami csak kavarog bennem. A legszívszorítóbb dalokat hallgatom, amiket csak ismerek, és egyszerűen nem ismerek magamra. Hogy miért?

Aki ismer, tudja, mennyire lelkiismeretes személyiség vagyok, s mennyire magukkal tudnak ragadni az ilyen stílusú, ~~mondhatni típusú~~ történetek, mint amivel most Tibi gazdagít minket a legújabb kötetének köszönhetően - de ami a legfurcsább az egészben: képtelen vagyok sírni.

„Élni akarok egy kicsit, mielőtt végleg kialszik a szememben a fény.”

Nem mondhatom, hogy nem volt hasonló tapasztalatom, ~~még ha nem is teljesen ugyanarról van szó, mint ami a könyvben is meg van írva~~, és érzéketlenné váltam, ami ezt a témát illeti, mert semmilyen szinten nem lenne helytálló. Ekkor kúszott a fejembe az a kérdés, hogy de akkor mégis mi változhatott? Alig telt el egy év. Ki tudja, lehet annak is köze van hozzá, hogy elkezdtem az egészségügyben tanulni, és már túlzottan realista szemléletmódra váltottam, a bioetika tárgyamnak köszönhetően.

„Egy dolgot viszont már tudtam: vannak olyan dolgok, amiktől senki nem védhet meg.”

Á, hagyjuk is ezt a lehetőséget, mert ennyi nem elég ahhoz, hogy tőből megváltozzak. Lehet, az mozdított meg bennem valami mást, hogy jóval reálisabb oldalról közelítjük meg ezt a betegséget - az írásban tökéletesen tükröződik, hogy mennyi munka van abban, hogy az írónk jól adja vissza azt az élethelyzetet, amiben a főszereplő és a családja él, azokat az életérzéseket, s legfőképp azt a kínt, amit csakis azok tudnak igazán átérezni és megérteni, akik maguk is átéltek már ehhez fogható fájdalmat.

„Ismét csak egy bólintásra futotta, bár éreztem, hogy ez ide most kevés. Mert az életem volt a tét, én pedig tudtam, bármire képes vagyok azért, hogy éljek.”

Ebből a szempontból nézve minden elismerésem megilleti Tibit, és azokat a személyeket, akik segítséget nyújtottak Neki - saját magamból kiindulva mondom azt, hogy leírhatatlanul nehéz az első alkalommal megnyílni egy ilyen témával kapcsolatban. (Igaz, az én betegségem teljesen más, s mondhatni könnyen beszélek, mert nem fogok meghalni, de semmivel sem könnyebb elfogadni azt a tényt, hogy egy életre megbélyegeznek, és ugyanúgy szánalmasnak minősítenek csak azért, mert antibiotikumokon kell tengetni a mindennapjaidat…kitérő lezárva, ez egy másik téma, amit nem itt fogok fejtegetni - azt csakis akkor fogom megtenni, ha van rá „igény” és érdekel Titeket is.)

„Belém hasított a gondolat, hogy a halálom után talán ez lesz. Apu talán így viselkedik majd mindenkivel. Senkit sem enged majd közel magához, mert retteg, hogy egyszer elveszíti. Így viszont nem lehet élni!”

Ami engem a könyv elejétől kezdve foglalkoztatott, az nem más, mint egy fránya bioetika-filozófiai kérdés ~~igen, nálunk ezen a két órán ez volt a fő téma~~: az eutanázia. Aktív, passzív, elfogadott, nem elfogadott, elítélendő, vagy nem, de igenis létező fogalomról van szó, amit ha nem is mondunk ki ebben a regényben, de burkoltan elég erős utalásokat találhatunk rá. Nyilván nem mindenkinek ez lesz a történet fő mozgatórugója, vagy alapköve, engem mégis ez ragadott meg a legjobban. Lilla tisztában volt vele, mit vállal azzal, hogy a Fortepex mellett teszi le a voksát. Ez pedig azt jelenti, hogy saját akaratából döntött úgy, hogy véget vet a szenvedéseinek. Előtte még szerez egy kis méltóságot magának, és olyan életet él, amilyennek annak lennie kellett volna, ha … És ekkor következik az a rengeteg „Mi lett volna, ha…” és egyéb közhellyel kezdődő mondat, ami akaratlanul is befészkeli magát az olvasó fejébe, ahogyan halad előre az olvasásban.

„Ha valaki nem fogad el téged úgy, ahogy vagy, miért lenne bármi helye az életedben?”

Én magam is képtelen voltam kizárni ezen gondolatok tömkelegét a fejemből, végtére is csak akkor kezdtem el megnyugodni, amikor leültem megírni ezt a bejegyzést. Most, hogy kiöntöm Nektek a szívemet, a bennem kavargó köd is kezd tisztulni, s értelmet nyerni.

„Mindenesetre lemondani a boldogságról csak azért, mert lehet árnyoldala is, valahol gyávaság, téged pedig nem úgy ismertelek meg, mint aki megfutamodna bármi elől.”

Amennyire rövidre sikerült ez kötet Tibi előző munkáihoz képest, annyival többet tud adni az embereknek. Nem viccelek, még úgy is ezt gondolom, hogy nem éreztem azt a magával ragadó plusz tényezőt, ami megadta volna azt a bizonyos mindent elsöprő „aha” érzést, amit nagyon sokan keresni szoktunk az olvasmányainkban.

„Amúgy meg nem leszel csak azért értéktelen, mert netán valaki azt hiszi rólad.”

Az első fejezeteknél még szenvedtem egy-két sort, mert nem kötött le úgy igazán az olvasás, de ezt elkönyveltem annak, hogy kijöttem a „gyakorlatból”, és túlzottan az egyetemi jegyzeteim jártak a fejemben, szóval nem lesz itt probléma a későbbiekben. Azonban a fentebb említett dolog miatt sokkal inkább lassan, és értelmezve folytattam az olvasást, nem pedig „faltam az oldalakat”, ahogyan szokás mondani.

Nem hiszem, hogy ez probléma lenne, vagy pedig bárkinek is a hibája volna, ~~különösen nem az íróé, ezt szeretném hangsúlyozni!~~, pusztán engem most nem talált meg olyan érzelmi szinten ez a könyv, mint ami elvárható lett volna, ~~csúnyán fogalmazva~~.

„- Az élet egyes pillanatai olyanok, akár a csodák. Meg kell örökíteni őket, hogy ne csak az élhesse át, aki ott van, hanem az egész világ.”

Az egész kötet felépítése és kivitelezése a Tibitől megszokott módon alapos, részletes és kemény munkára utal, - erre már kitértem egyszer a kutatómunka jegyében -, ez pedig meglátszik a szereplők kidolgozásán, a cselekményszál alakításán, s az üzeneten is, amit magában hordoz a történet.

„- Ne mondj le miattam semmiről, amire vágynál! Az én dolgom a harc azért, hogy éljek, de tőled is ezt várom el. Hogy élj!”

Nekem kifejezetten az tetszett a könyvben, hogy két idősíkon fut, s ezáltal olyan visszaemlékezéseket kapunk, amik bepillantást adnak nekünk abba, hogy miket élt át a főhősünk a küzdelmei alatt. A jelen és a múlt így fonódik egybe, a befejezés felé haladva, és esküszöm Nektek, hogy ugyanilyen fokozatosan facsarja ki egyre jobban az olvasók szívét. Sejtettem, hogy Tibi ehhez ért a legjobban, ~~az eddigi munkássága alapján~~, de ebben a kötetében éreztem azt, hogy a lehető legszebben és a legtökéletesebben törte apró darabokra a szívemet.

„Semmi nem tart örökké, legyen az a lehullott hó, a legfinomabb falat vagy éppen a legbecsesebb élet.”

Ahogy visszagondolok Lillára, és a szeretteire, úgy szökik a szemembe a könny, és akad el a lélegzetem, mert eszembe jutnak az utolsó fejezetek, amik számomra a legszebbnek érződtek. Ez alapján pedig tényleg igazat kell adnom annak a kijelentésnek, hogy az Élni akarok! Tibi eddigi könyvei közül a legjobban sikerült kötet. Olyan témát dolgoz fel, amiről az emberek nem szívesen beszélnek; és mindezt oly módon tárja elénk, hogy gondolkozásra sarkalljon minket, hogy belássuk, igenis van olyan élethelyzet, amikor a küzdelem már fáj, és meg kell tanulnunk elengedni azt, akit a világon a legjobban szeretünk.

Csillagozás: 4 / 5

Ajánlom… mindenkinek, aki szereti a szívszorítóan gyönyörű történeteket az elengedésről.

~Anna

Sziasztok molyok! :)

Ahogyan ígértem, visszatértem, méghozzá egy interjúval, ami igencsak későn érkezett meg Hozzátok - röstellem, hogy ennyire elhúzódott a dolog, és rossz bevallani, de olyannyira beszippantott a szorgalmi időszak utolsó pár hete, s maga a vizsgaidőszak, hogy élni sem volt időm, nemhogy könyveket olvasni és blogolni… Szerintem el tudjátok képzelni, mennyire szégyellem magam emiatt, de a szavam tartom, és éltetem a mondást, miszerint jobb későn vagy soha - úgyhogy következzen is a magára régóta várató interjú… nem mással, mint DAN WELLS-EL!

A.: Az első kérdésem az lenne, hogy mikor kezdtél el írni?

Dan: Amikor nyolc éves voltam, a vacsoránál bejelentettem. Széttártam a karjaimat, és azt mondtam: Ti vacsorát esztek?

Amúgy nem olvastam olyan sok mindent, csak eldöntöttem, hogy szeretnék írni egy könyvet. Ekkor kezdtem el ezzel foglalkozni, s azóta úgy érzem, hogy írnom kell. Egészen a kollégiumi időkig, amikor is komolyan kezdtem venni, s úgy tekinteni rá, mint karrierre - hogy hogyan formáljam üzletté, ne csak elmeséljek történeteket.

A.: Miért ezt a műfajt választottad?

Dan: Hát - nem tudom. Amikor kicsi voltam, fantasy regényeket olvastam. Mindig. A Gyűrűk urától kezdve mindent. Ekkor gondoltam arra, hogy én is ilyen témában szeretnék alkotni. Tulajdonképpen öt fantasy - t írtam, és mindegyik borzalmas volt. Viszont … egyre sötétebbé és sötétebbé váltak. Végül a szerkesztőm azt mondta, hogy hagyjak fel a fantasy-val, és próbálkozzak meg egy horror sztorival, aztán meglátjuk mi lesz belőle. Úgyhogy megpróbáltam, és sokkal kényelmesebb volt. Tudom, ez ijesztően hangzik, de olyan volt, mintha hazatérnék. Mintha azt mondtam volna, hogy igen, ez pontosan az, amit nekem kéne csinálni!

A.: Szeretsz olvasni is ebben a műfajban, vagy inkább más típusú könyvek érdekelnek?

Dan: Valójában… szinte egyáltalán nem olvasok horrort. Időnként szoktam, de nem sok alkalommal. Amit a leginkább olvasok, azok történelmi regények, és horror-science-fiction - ök. Ez érdekes, mivel fantasy-t írok, szóval nesze neki.

A.: Mikor szeretsz írni?

Dan: A legjobban délután tudok írni, és évekbe telt erre rájönnöm. Délután 14 órától, 18 óráig szokt, és ilyenkor letudom az egész napi munkámat. Megpróbáltam dolgozni egész reggel, de mostanra már realizáltam, hogy a délelőttöt minden másra fel tudom használni. Az üzleti teendőkkel szoktam foglalkozni, mint például e-mailt írni, vagy pénzügyeket rendezni. Így a délután megmarad az írásra.

A.: Szeretsz zenét hallgatni írás közben?

Dan.: Igen, mindig hallgatok zenét. Mindegyik könyvhöz van egy külön dal és egy külön lejátszási lista. Szeretnétek tudni a John Cleaver számokat?

A.: Természetesen!

Dan.: Oké, akkor rajta!

Első rész, az Én nem vagyok sorozatgyilkos főcímdala: Foo Fighters - Everlong

Második rész, Szörnyeteg úr: She Wants Revenge - Tear you apart

Harmadik rész, Nem akarlak megölni: Bob Dylan - Don’t think twice, de eredetileg itt egy Kesha szám volt, viszont azt gondolom, a hatodik részhez jobban illik Kesha, ezért lett ez. :D

Negyedik rész, Az ördög egyetlen barátja: Foo Fighters - Razor

Ötödik rész, Csak a holttesteden át: Simon andgarfunkel - America

Hatodik rész, Már nincs vesztenivalód: Nehéz megmondani, mert három dal volt, amit egész végig hallgattam. De amit mégis választani fogok, az a Faraway so close a U2-tól.

A.: Amit nagyon meg szerettem volna kérdezni, az nem más, mint hogy mit gondolsz a Nem vagyok sorozatgyilkos film változatáról?

Dan.: Én szeretem a filmet. Azt gondolom, hogy jó lett. DE! Nem olyan, amilyennek az emberek elképzelték. Nem egy horror film. Sokkal inkább egy művészi film. Igen, nem tudom pontosabban, hogyan fejezzem ki. Nem igazán horror, és nem igazán thriller. Nagyon nehéz besorolni valamilyen kategóriába. Az embereknek pedig nem szükséges tudniuk, mit gondoljanak erről, amikor nézik a filmet.

A.: Képzeljük azt, hogy még nem készült film egyik könyvedből sem – szerinted melyik lenne a legjobb: egy film, egy sorozat, vagy egy színházi darab?

Dan: Amit szívesen látnék, az egy sorozat, a Részlegesekből. Úgy gondolom, az csodálatos lenne. Vagy ugyanúgy egy sorozatot, az újabbakból, amik Magyarországon még nem jelentek meg. Bluescreen, vagy Extreme Makeover - azt hiszem, ezek is jól mutatnának a TV-ben. Igen, ez fantasztikus lenne. Valójában dolgoztam egy ideig egy színésszel és egy íróval Los Angeles-ben, akik szerettek volna egy színházi darabot csinálni a Nem vagyok sorozatgyilkosból, de nem voltunk képesek kitalálni, hogyan működhetne a dolog. Ez nem igazán egy olyan stílusú történet, ami színpadra való. De mi megpróbáltuk! :D

A.: Ha felkérnének, hogy írj egy forgatókönyvet, vagy egy színházi darabot, mi lenne rá a válaszod?

Dan.: Ó, hát fogok! Amikor először aláírtuk a film szerződését, megkérdezték, hogy szeretném-e én megírni a forgatókönyvet. De azt válaszoltam, hogy nem, mert nem tudom, hogyan kell! Nagyon sok tényezőben különbözik egy könyv és egy forgatókönyv írása. Ez volt kb. 6 éve. Azóta írtam egy színdarabot, amit sosem mutattak be. Szóval most úgy érzem, hogy szeretnék neki adni egy esélyt, valószínűleg rossz lenne, de ezúttal megpróbálnám! :D

A.: Ha egy szóval kéne jellemezned a könyveidet, mik lennének azok?

Dan: Fantasztikus! *nevet*

Mindegyiket? Ezzel az a baj, hogy mindegyik más! Például a Nem vagyok sorozatgyilkos és a Részlegesek teljesen különbözőek. A Szellemváros, ami nemrég jelent meg, - tegnap -, sokkal közelebb áll a John Cleaver könyvekhez, de ettől eltekintve még mindig más. Aztán ha vetsz egy pillantást az újabbakra, - mint például a Bluescreen, vagy az Extreme Makeover, - nekik nincs semmi közük egymáshoz. Amit én szeretek csinálni a könyvekben, az nem más, mint felfedezni új ötleteket, amiket még nem kiviteleztem előtte. Úgyhogy ha egy szót kéne választanom, akkor azt mondanám, hogy különbözőek.

A.: Ha egy dallal kéne jellemezned a könyveidet, mely számokat választanád?

Dan.: Az összeset? *nevet*

Hát, jól van, akkor elmondom az összeset!

Nézzük akkor a Részlegesek-et! A Részlegeseknek nem nagyon vannak dalaik, csak egy lejátszási listája van, de fogadok, hogy elő tudok rukkolni egy jobbal.

Az Extreme Makeover dala egy Pepper nevűszám, a Butthole Surfers-től - ami nevetséges. :D *nevet*

Oké, akkor Részlegesek - Biztos vagyok benne, hogy van itt valahol egy jó Részlegesek dal! Ó, igen, Részlegesek! Ez egy nagyon mérges könyv, nem tudom, hogy olvasás közben mennyire jön át, de írás közben ilyen voltam: Arrrrghhh! Tehát a Részlegesek dal a Gimme shelter, a Rolling Stones-tól.

A Töredékek a Sabotage a Beastie Boys-tól, és a Romok … nem emlékszem, a Romok mi volt. Valami hasonlóan mérges… Valami ordítós hatvanas tiltakozós szám, azt hiszem. :D

A.: Ha választanod kéne az összes karaktered közül, melyikőjük lenne a legjobb, vagy a kedvenced?

Dan: Hát, én szeretem mindannyiójukat. De nagyon nehéz nem John Cleavert mondani. Ő az első, és akit a legtöbb ember ismer – de ő csak nagyon érdekes, és nagyon összetett. Szerencsésnek éreztem magam, amikor őt kitaláltam. Remélem, valamikor fogok még olyan jó karaktert alkotni, mint ő.

A.: Azt meg is szerettem volna kérdezni, hogy hogyan tudtad megalkotni őt?

Dan: Hát, nem tudom pontosan, honnan jött, de igen, azt már tudtam, hogy sötét lesz, egy ijesztő karakter. DE! Mi teszi ezt működőképessé? Mi teszi őt érdekessé? A válasz az, hogy viccessé is szerettem volna formálni. De ez nem elég ahhoz, hogy a hobbija viccesen jöjjön át - nem elég az, hogy a fiú ijesztő, és ugyanazok az ijesztő dolgok szintén ijesztő dolgokat csinálnak; szóval nagyon fekete humora van, egész végig. Megolvasztja az embereket, viccet csinál a történtekből, állandóan próbálkozik viccelődni azzal, hogy milyen borzalmas az élete, és azt gondolom, hogy ez az adottság teszi őt működőképessé.

A.: Érdekelne az is, hogy a könyveid közül melyik a kedvenced!

Dan: Az én kedvencem? *nevet* Nagyon nehéz választani egy kedvencet! De választok kettőt! Közel kettőt. :D

Elsőként: Extreme Makeover - ami még nem jelent meg Magyarországon. Szeretem ezt a kötetet. Extreme Makeover a legscience-fiction-ösebb science-fiction amit valaha írtam. Ez egy nagyobb, bonyolultabb, összetettebb történet a technológiáról. Sok science-fiction olyan típusú, mint a Star Wars - ahol csak cowboyok vannak lézerfegyverekkel. Az Extreme Makeover valójában egy történet a tudományról, és arról, az hogyan változtatja meg a világot. Szeretem ezt a történetet.

A másik a John Cleaver könyvek közül az ötödik (Csak a holttesteden át). Nagyon szeretem ezt a kötetet, ahogyan az összes többit is; az elsőt, mert az indította el az egész karrieremet. DE! Nagyon szeretem az ötödik részt. Azért, mert csak két karakterről szól, akiket szeretek, és akik kóborolnak, és a legjobbat próbálják kihozni magukból. Az első 2/3-ban a könyv nem igazán nevezhető történetnek, csak ők - túráznak, utaznak, keresik egymást, és nem tudom miért, de ez nagyon megérint.

A.: Ó igen, csak úgy mellékesen, azt is meg szerettem volna kérdezni, hogy ki a kedvenc sorozatgyilkosod!

Dan: *nevet* Akkor. Nincs kedvenc sorozatgyilkosunk. Nem szeretjük a sorozatgyilkosokat. Mert szörnyűek. DE! Az az egy, aki a legjobban elbűvöl, az Edmund Kemper. Méghozzá azért, mert megállt. A legtöbb sorozatgyilkosnak van egy addíciója, egy szükséglete, amit próbálnak kielégíteni. Az emberek megölése erre sosem lesz elég, nem teszi őket boldoggá, ezért folyamatosan ölnek, ölnek és ölnek, és valami mégis rosszul megy. Edmund Kemper azonban megcsinálta. Kielégítette a szükségletét, megtette, amit akart, és azt mondta: „Oké, én kész vagyok. Jól érzem magam.” Aztán feladta magát a rendőrségen. Ez pedig nagyon fura. Még senki sem csinált ilyet. És ezt találom bámulatosan érdekesnek.

A.: Az utolsó kérdéseim egyike az lenne, - kicsit visszatérve - , hogy honnan merítesz ihletet a könyveidhez?

Dan: *nevet* Azt gondolom… Mindig szeretem ezt a kérdést, mert azt gondolom, hogy a többiek hol nem kapnak ötleteket? Úgy értem, a világ nagy, és tele van ötletekkel - nekem pedig nincs elég időm, hogy mindet megírjam. És én…Tudod, John Cleaver-rel kapcsolatban alapvetően két dolgot figyelek:

Az első: Mit csinál John ebben a könyvben? Hogyan fog változni?

És a második: Mi a cél a szörnyeteggel ?

Mindegyik könyvnek megvan a saját szörnyetege, akinek szüksége van valamire, aki valamivel nem rendelkezik, de van egy különleges ereje, ami mindent befolyásol. És aminek a legjobban illeszkednie kell egymáshoz: az nem más, mint hogy mit csinál John, és mit csinál a szörnyeteg - ez az, ami működőképessé teszi a könyvet. Olykor nagyon nehéz jó párt találni: ez a szörnyeteg dolog, plusz az a John dolog - á, ez egy borzalmas történet lenne így, próbáljuk meg újra! John dolog, szörny dolog, oké, ez így már működik!

A.: Van már valamilyen terved a jövőre nézve, írás terén? Dolgozol esetleg valamin?

Dan: Nagyon sok könyvön dolgozok. *nevet* Igyekszem a legjobbat kihozni magamból, hogy új regényeket írjak. A múlt héten fejeztem be egy könyvet kémekről, a hidegháborúban. Szóval igen, ez éppen kémekről szól. Majd meglátjuk, mi történik ezzel a könyvvel. Semmi science-fiction, semmi fantasy, semmi horror, csak egy egyenes kém történet. Dolgozok még egy fantasy történeten, ami egy olyan fantasy világról szól, ami egyben egy TV műsor, idegenek számára. Tehát mintha összepárosítanád azt a két dolgot, hogy a Trónok Harca valós, és a Star Wars karakterei nézik azt a tévén - ez a könyv, amit próbálok megírni. Ez pedig nevetséges, de szeretem. :D Dolgozok egy másik történeten, ami egy lányról szól, a gimiben, egy tinédzserről, aki érzékeli a szörnyeket. Meg tudja mondani, hol vannak a közelben szörnyetegek. Ez valami hasonló a John Cleaver könyvekhez, csak hátulról. A lánynak természetfeletti képességei vannak, de a gyilkosok, akiket üldöz, azok normálisak. Nem tudom, mi fog történni ezzel a könyvvel, de nagyon sok könyv van, amin dolgozok. Aztán amit szeretnék csinálni, az egy zombi könyv. Egy zombi apokalipszis, kivéve, hogy ez az apokalipszis ezer évvel ezelőtt történik - úgy gondolom, ez egy fantasztikus történet lenne. Szóval nem tudom, hogy melyiket fogom megírni, és melyiket fogom eladni, de ezek azok a könyvek, amiken jelenleg dolgozok.

A.: Már második alkalommal vagy nálunk, és kíváncsi lettem, hogy mi tetszett meg ennyire Magyarországban? Mit szeretsz benne?

Dan: Hát, szeretem a magyar ételeket, nagyon, mindenhol jelen kéne lenniük! Szeretem a magyar olvasókat, minden alkalommal, amikor ide jövök, rengeteg olvasóval találkozok, akik imádják a könyveket, és ez fantasztikus! És igen, csak szeretem Magyarországot, majd minden évben eljövök ide! :D *nevet*

A.: Búcsúzóul, mit üzennél a magyar olvasóidnak?

Dan: Egy üzenet a magyar olvasóimnak! Ti mind fantasztikusak vagytok! Köszönöm, hogy elolvastátok a könyveimet! Főleg a fura köteteket! ;)

~Dan Wells & Anna

>>A nyereményjátékot pedig megtaláljátok a Facebook oldalon, ide kattintva>>

Sziasztok molyok! :)

Újfent visszatértem az értékelések világába még a vizsgaidőszak előtt, Jodi Picoult új könyvének köszönhetően - a megannyi előadás, zh és vizsga közt élvezet volt olykor leülni, s elmerülni ebben a történetben. Kíváncsiak vagytok, milyen témát dolgoz fel újonnan megjelent kötetében az írónő? ;)

Szerző: Jodi Picoult

Cím: Életszikra

Kiadás éve: 2018

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 368 oldal

Műfaj: Kortárs, emberi sorsok

Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan is kéne felvezetnem Jodi Picoult legújabb könyvét, s a témát, amit feldolgoz - annyira máshogy van ez tálalva a mi országunkban, és külföldön, hogy az „ég és Föld a kettő” kifejezés ide nem elég.

Alapjáraton már csak a történetünk fő, s ~~mondhatni~~ egyben egyetlen helyszíne - az abortuszklinika - is elég megosztó érzéseket ébreszt bennünk; ezt nekem is kár lenne tagadnom. A fülszöveg első elolvasása után teljesen kivirult az arcom, mondván, hogy „Juhéj, egy újabb lehengerlő Jodi Picoult kötet! Alig várom, hogy olvashassam!” - majd utólag kezdtem el értelmezni azt, hogy ezúttal milyen témát is boncolgat az írónő a könyvében.

„Mit érzett Olive?

Azt, hogy az ember mindig alábecsüli önmagát.

Hogy a szeretet tünékeny.

Hogy az élet egy csoda.

Hogy aznap ő ezért jött a klinikára.”

Mielőtt a konkrét cselekményvázlatot mesélném el Nektek, ~~ne aggódjatok, ezt iróniának szántam, eddig sem spoilereztem, nem most fogom elkezdeni,~~ szeretnék egy kisebb kitérőt tenni magának az abortusznak a témájára, hogy hazánkban milyen a helyzete - ha nem is teljes valójában, ~~mivel sem szakember nem vagyok, sem pedig érintett ilyen témakörben,~~ de nagyjából mit tudok, illetve tudhatunk róla, mi, átlagosnak nevezhető emberek.

„Ha látnád, amit én nap mint nap látok a munkám során, mindent megtennél, hogy ne legyenek érzéseid.”

Ahogyan én emlékszem, már viszonylag korán megismerkedtettek minket, főként lányokat ezzel a lehetőséggel - innentől kezdve, csúnyán mondva, de „természetesnek” tudtuk tekinteni ezt az eljárást, mint egy afféle mentsvárat, ha akaratunkon kívül esünk teherbe. Hozzátenném, hogy ~~tudtommal~~ anélkül lehet mindezt megtenni, hogy bárki perbe fogna minket, vagy bármilyen jelzővel is illetné a személyiségünket, esetleg egyéb megoldásokhoz folyamodna a nemtetszésének kifejezésére.

Az olvasás során már csak a hozzáállásom ~~vagy inkább véleményem?~~ miatt is úgy éreztem magam, mintha főbenjáró bűnt követnék el, s egy lennék azok közül, akik el mernek menni erre a klinikára, ami a könyvben is szerepel. Igazából rengeteg dolog jutott eszembe azt illetően, hogy miért érzek így, mi lehet ennek az oka - hát, mivel olykor csak jobban összezavartam magam a nagy elmélkedéseimben, már nem igazában tudom, hogy mit is gondoljak erről.

„Néha nem azért ragaszkodunk túl erősen valakihez, hogy a másikat óvjuk… hanem azért, hogy magunkat védjük.”

Az első következtetés, amit a fentebb említett agyalások közepette levontam, az nem más, mint a vallásosság kérdése, annak jelenléte az adott államban, illetve az emberek körében. Mivel javarészt erre hivatkozva protestálnak a magzatvédők, arra jutottam, hogy az elsődleges tényező, vagy ha vehetjük úgy, akkor a kiindulási alap ez lehetne. Utána következik a jogi rész, amivel alátámasztják az igazukat az aktivisták. Amennyire én utána tudtam nézni a dolog ezen részének, csakis az ország által elfogadott törvényben felsorolt feltételek esetén, és nem utolsó sorban a megszabott időintervallumig lehet/szabad végrehajtani a terhesség megszakítását. Ahhoz képest, hogy ezzel a kevés kutatással ~~enyhén szólva~~ is csak a felszínt kapirgáltam meg a témát illetően, azonnal el tudtam könyvelni magamban, hogy ez egy nagyon összetett, és lelkileg megterhelő folyamat.

„- Nem a búcsúzás fáj a legjobban. Hanem az űr, ami velünk marad utána.”

A jogi részét félretéve a dolognak, a lelki hátteret helyezném most előtérbe - vagyis azt, hogy mi állhat egy ilyen döntés mögött, és milyen lehet át is élni. Azt hiszem, az esetek többségében ki lehet jelenteni, hogy egy olyan nő, aki megteszi ezt a lépést, mindennemű kertelés nélkül vágja rá, hogy gyilkosnak érzi magát, ha megkérdezik tőle, milyen állapotban van a történtek után. Személyes tapasztalatom is van ezt illetően - volt szerencsém egy lányt végigkísérni ezen az úton, s miután a végére ért, az első szavai, amiket hozzám intézett, eképp hangzottak:

„Gyilkosnak érzem magam. Érted? Elvettem egy ember életét. Ő ezt nem tudja úgy átérezni, mint én.”

Az utolsó mondat nyilván az illető párjára vonatkozott, de Nekünk most nem ez a rész a fontos(abb). Ez a pár gondolatsor olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy ezúttal újból elméláztam rajta, s ekkor gondoltam bele, hogy ha az illető nő ezt érzi a történtek után, mit érezhet maga az orvos, a szakember, aki mindezt végrehajtja? Beszéljen helyettem az egyik szereplőnk idézete, ami szerintem egy tökéletes válasz erre a kérdésre, még ha megosztó lehet, akkor is:

„- Ami itt történik… amit én teszek… néha olyan döntés eredménye, ami visszavisz egy gyermeket a saját gyermekkorához. Amit igenis megérdemel.”

És akkor, kedves olvasóim, ennyi bevezető gondolatmenet után következzen az Életszikra, ami egy igazán megosztó regény, s kíméletlenül tárja elénk egy abortuszklinika egyedülálló történetét.

„Nem az a kérdés, hogy szélsőségesek leszünk-e, hanem az, hogy miféle szélsőséget képviselünk. A szeretetben leszünk szélsőségesek, vagy a gyűlöletben.”

Dr. Martin Luther King Jr.

A fülszövegben elárultak alapján annyit tudunk, hogy egy fegyveres férfi ront be Mississippi állam abortuszklinikájára, ahol a lövöldözés után a túlélőket túszul ejti. A könyv e tett köré épül fel, s ezt követhetjük végig, több szemszögből szemlélve a történéseket. Az írónő visszafelé halad az időben, s ennek köszönhetően pedig sokkal szebben bontakoznak ki előttünk az emberi sorsok, s ezek szőttesében a kérdések miértjére az elbújtatott válaszok. Már csak az első oldalak után annyi, de annyi minden zsongott a fejemben egyszerre, hogy muszáj voltam őket papírra vetni, s beszélgetni róluk az anyukámmal, aki előttem olvasta a könyvet.

„Mindig ez a legfontosabb, nem? Hogy a világ szemében megfelelően láttassuk magunkat, bárkik is legyünk máskor, amikor senki nem figyel.”

Egyszerűen képtelen voltam és vagyok megérteni, hogy egyes személyek miért csak a dolgok egyik oldalát tudja nézni, holott mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy egy éremnek igenis két oldala van - akár tetszik, akár nem.

„A remény éles fegyver.”

Nem mindig az történik, amit mi akarunk, vagy a legjobbnak vélünk, és ebbe bele kell törődni - elvégre ez lenne a nagybetűs Élet, nemde? Ezt kifejtettem nem egyszer az ismerőseimnek, és az anyukámnak is, mégsem jutottam előrébb, így hát csak fogtam magam, és folytattam az olvasást, hátha meg tudom érteni azt a gondolatmenetet is, amit a másik fél képvisel ~~gondolok itt az aktivistákra éppenséggel~~.

„- Maga azért van itt, hogy élet és halál ura legyen. Mondja csak… melyikünk is játszik itt Istent?”

Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy ne értenék egyet velük egy bizonyos mértékben, pusztán az zavar, hogy teljesen nem tudom elfogadni az ő álláspontjukat - abban a tekintetben, hogy egy felnőtt embernek, ill. ha arról van szó, akkor gyereknek miért ne lehetne meg a joga ahhoz, hogy önállóan hozzon döntést, egy olyan kérdés tekintetében, ami meghatározza az egész hátralévő életét.

„Fiacskám, sose hagyd, hogy mások mondják meg neked, mi lehet belőled, és mi nem!”

Értem én a dolognak azt a részét, hogy ezzel egy ártatlan és kezdődő életet olthatunk ki, de abba miért nem gondolunk bele, hogy nem azért hozzák meg ezek a nők ezt a döntést, mert az életük csupa móka és kacagás, s nincs jobb dolguk, mint mindenkivel összefeküdni, majd sorra elvetetni a magzatokat? Tény, ez a példa egy elég erős túlzás, azonban úgy érzem, valamennyire tudja éreztetni a véleményemnek azon részét, ami arra irányul, hogy magának a leendő édesanyának is egy olyan lelki traumával érhet fel ez a döntés, mint amit az aktivisták éreznek, amikor megtörténik egy ilyen műtét.

„Amikor azt hittem, élni tanulok, valójában meghalni tanultam.”

Leonardo da Vinci

Jodi Picoult ezzel a könyvével érte el nálam igazán, hogy gondolkozzak, utána olvassak egyes dolgoknak, és kialakítsak egy ~~immár végleges~~ saját véleményt. Már csak emiatt felért egy életre szóló élménnyel ez a kötet, de itt még koránt sincs vége a történetnek…

„Rádöbbent, hogy mindenki, aki most itt van, hozott magával egy történetet, ami ezek között a falak között ér véget. Ha a mai nap másként alakul, akkor ezekre a történetekre sem derül fény.”

Tudniillik, nem kevés fordulat akad az életutakban, - amiket akár a sors fintorának is nevezhetünk - , és még ennél is több olyan gondolattal gazdagodhatunk az olvasás során, ami később még a mi sorsunk meghatározó elemévé is válhat.

„Meghalnál, ha ezzel megmenthetnéd valakinek az életét?”

Annyi, de annyi mindent tudott most nekem ez a könyv adni, hogy szinte lehetetlen lenne írásba foglalni, ezért is csak próbálkozom azzal, hogy a kicsapongó gondolataimat összefogjam Nektek egy csokorba.

Hihetetlen, hogy az írónő ennyire részletekbe menően meg tud tervezni, s ki tud alakítani emberi sorsokat, és ezeket az életutakat ilyen témák által közvetíti az olvasóinak.

Számomra az Életszikra egy újabb kiemelkedő olvasmány lett a sokaságból, és mást sem tudok tanácsolni, mint hogy vegyétek, vigyétek, olvassátok, s csak gondolkozzatok, gondolkozzatok, míg a végére nem értek. A végkifejletnél majd leeresztitek a könyvet, szépen, fokozatosan realizáljátok mindazt, ami el volt benne rejtve, s csak néztek, néztek magatok elé - aztán hirtelen rádöbbentek, hogy talán nem is különböztök olyan sokban a szereplőktől, mint ahogyan azt az olvasás alatt hittétek.

Igen, kedves olvasóim, ez Jodi Picoult.

Csillagozás: 5 / 5

Ajánlom… azoknak, akik szeretnek gondolkozni.

~Anna

Kiemelt bejegyzés

RÓLAM - Bemutatkozás leendő olvasóimnak

Rendszeres olvasóim

Ennyien jártatok már itt :) ♡

Keresés

Népszerű a blogon

Blogarchívum

Címkék

Mit olvasok éppen?

Megtalálhattok Facebookon :)

És Instagramon is :)