Lap lap után

Sziasztok molyok! :)

Éljeeen, újra visszatértem az egyetem rengetegéből, és örömmel jelentem be, hogy idén első alkalommal nem dolgozóként találhattok meg a Könyvfesztiválon, hanem lelkes olvasóként! :) Ennek örömére hoztam Nektek egy afféle tervet, mit szeretnék csinálni ebben a pár napban, amíg nem megyek vissza Debrecenbe - na, kivel futhatok majd össze? ;)

Először is, összegyűjtöttem pár könyvet (tényleg csak párat, mert sajnos a kollégiumi életre megy el a félretettem pénzem legjelentősebb része), amit nagyon szívesen megvásárolnék:

Íme a gyönyörű molyos polcom hozzájuk, már csak az a kérdés, mennyit tudok közülük hazahozni. :D Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lesz választani, de muszáj lesz szelektálnom…Tény, hogy akad köztük régebbi megjelenés, de annyira húz feléjük is a szívem…Fú, ez nagyon pocsék érzés lesz, már előre látom. :D

Sebaj, azért megmutatom egyenként is a kinézett áldozatokat, mert miért ne kínozzam magam még jobban :D

Először is a két Ed McDonald könyv - már rengeteg jót hallottam erről az íróról, és nagyon kíváncsi lettem én is, mi lehet ennyire zseniális benne.

Eve Ainsworth munkásságát az első könyvével ismertem meg, ami magyarul megjelent, a Sebek c. kötete pedig azért is érint elég mélyen, mert nem kevés tapasztalatom van azzal a témával kapcsolatban, amit boncolgat - szerintem innentől kezdve teljesen érthető, miért szeretném annyira elolvasni.

Neal Shusterman azóta a szívem csücske, hogy megnyertem a könyvével a Könyvmolyképző szelfizős versenyét, és az egyik örök kedvencemmé avanzsált az Unwind c. könyve. Az óceán mélyén szintén a feldolgozott téma miatt fogott meg ennyire, és rettentően kíváncsi vagyok, hogy miként mutatkozik meg az író más beütésű regényekben, mint amit elsőre olvastam Tőle.

Gallay-Nagy Krisztina könyve már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor először megláttam a molyon. Szerintem tudjátok, hogy mennyire szeretem a magyar szerzőket, és mindig nagyon izgatottan várom az újabb és újabb írók debütálását - ez jelen esetben sincs másképp. :)

Amikor megláttam, hogy a Fumax újabb Adrian Tchaikovsky kötettel érkezik, azt hittem, lefordulok a székemről. Sajnos csak félig olvastam el Az idő gyermekeit (mivel érettségi előtt voltam, és rosszkor kezdtem el, úgy gondoltam, jobb ha újra belefogok, egy kicsit később, mert ez a zseniális könyv megérdemli a teljes figyelmemet), de már akkor remekműnek tartottam, és lenyűgözött maga az író személye is, úgyhogy kétségem sincs afelől, hogy a második regénye is ugyanilyen lesz.

Victor LaValle új kötetét látva hasonló érzések fogtak el, ugyanis amióta elolvastam a Fekete Tom balladáját, annyira a hatása alá kerültem, hogy azóta se tudtam róla egy épkézláb értékelést írni. :’D Azt hiszem, ez mindent elmond, miért szeretném megszerezni a Bölcsőrablókat.

A Monstress az első olyan képregény Neil Gaiman Halál c. darabja után, ami úgy istenigazából felkeltette az érdeklődésemet. Annyira megragadja az ember tekintetét már csak a borító, hogy azt leírni nem tudom. Kíváncsian várom, ugyanis most vezet be a Fumax lelkes társasága a képregények világába (az még legyen titok, mivel), és remélem, hogy csupa pozitív élménnyel fogok gazdagodni. :D

És nem utolsó sorban pedig Jessica Towsend eddig megjelent két könyve - egyrészt azért, mert meseszépek ezek a borítók, másrészt azért, mert csakis jókat hallottam róluk eddig, és most már az én oldalamat is furdalja a kíváncsiság. :D

És hát akkor a programokról…

Még nem tudom biztosan, hogy mikre fogok tudni ténylegesen eljutni, de a terveimet mindenképpen megmutatom Nektek! ;)

Először is, a dedikálások:

Ezenfelül még nagy valószínűséggel a John Scalzi dedikáláson is ott leszek, mivel a régi osztálytársamnak, Rékának megígértem, hogy aláíratom két kötetét. :)

Következhetnek a könyvbemutatók:

Leginkább a szombati eseményekre tudok elmenni, úgyhogy az Athenaeum kiadó eseményeivel szemezek, leginkább Vámos Miklós gyóntatószéke érdekel, de szívesen elmennék az Én meg az ének bemutatójára és az Utazás a párhuzamos univerzumokba c. antológiáéra is. ;)

Amúgy bármilyen más programra is nyitott vagyok, mert ki is akarna élelmiszerhigiéniát tanulni, nem is értem… :’D

Ha esetleg felismertek, nyugodtan gyertek oda beszélgetni, többen is tudják bizonyítani, hogy nem harapok, és még nem ettem meg senkit sem! :D

Remélem sokatokkal találkozok! :)

~ Anna

Sziasztok molyok! :)

Hú, de fura érzés ezt leírni… Látjátok, ez is azt bizonyítja, hogy milyen régen írtam értékelést… Na, sebaj, ezen most változtatunk, mert hoztam Nektek egy bejegyzést, méghozzá egy frissen befejezett, zseniális folytatásról! ;) Fel a kezekkel, ki várta már nálam is jobban Frank Márton trilógiájának új részét? :D

Szerző: Frank Márton

Cím: Két tűz között (Páratlanok 2.)

Kiadás éve: 2018

Kiadó: Ciceró

Oldalszám: 440 oldal

Műfaj: Fantasy, gyermek-és ifjúsági irodalom

Hűha, nem is tudom, hogyan kezdhetnék ebbe bele, olyan régen írtam már értékelést…Na jó, ez így nem igaz, de teljes mértékben így érződik most számomra. Ha lehetek őszinte, kifejezetten boldog vagyok, hogy Márton könyvével térhetek vissza Hozzátok, mivel a legutóbbi befejezett olvasmányom akármennyire is az egyik legmeghatározóbb könyvélményemmé avanzsált, lelkileg olyan szépen taccsra vágott a kezdődő zh-időszak előtt, hogy azt öröm volt nézni.

„Angelina öles léptekkel, hangosan zihálva, karjait energikusan lendítve szelte a folyosót.”

Már hihetetlenül vártam, hogy visszatérhessek a Páratlanok világába, ~~pontosan úgy, mint az idézetben Angelina, szóval kérlek Titeket, pontosan így képzeljetek el engem is!~~ és újra a részese lehessek ennek a történetnek, amit annyira megszerettem tavaly - mondanom sem kell, hogy az írónk ezúttal is hatalmasat alkotott, csalódásnak nyoma sem volt, csak az én időm iszonyúan kevés, és ez meg is látszik az olvasás idején.

Hála az égnek ez sem állíthatott meg, ~~kivéve az élettan-kórélettan zh-t, mert az mindenre képes,~~ és a mai naptól fogva magamnak tudhatom a folytatást, minden egyes várt vagy nem várt fordulatával együtt.

„Néha csökken a fájdalom, olykor egy ideig el is marad, de aztán mindig visszatér, kínzóbban, mint valaha.”

Azonban újfent csak annyit tudok Nektek mondani, kedves olvasóim, hogy FOLYTATÁSÉRT könyörgök, mert ez a befejezés kínzóbb, mint A világ peremén c. köteté volt! :D Ugye, milyen vicces? Mondjuk, én ezt a vonaton, több ember előtt nem gondoltam annak, amikor szívem szerint még a mozgó kocsiból is kiszálltam volna, hogy felkeressem az írót, és vallatni kezdjem a harmadik részről, mert nem fogok tudni aludni, de sebaj. :D

„- A félelem nem gyávaság. A gyávaság az, ha valaki tudja, mit kellene tennie, mégsem teszi meg.”

Minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, úgyhogy a lezáratlan szálak és az újonnan kibontakozó bonyodalmak miatt is izgulhattunk olvasás közben. ~~Kellett nekem az anatómia és a többi új tárgyam mellé még olvasni is… Látjátok, én aztán nem tanulok a hibáimból (persze csak ilyen téren, aggodalomra semmi ok :D)…~~

Mivel a fülszöveg és ennek a kötetnek a tartalma spoileres lehet azok számára, akik nem olvasták az első részt, azokat kérem, hogy ezeket figyelembe véve görgessenek tovább - a Két tűz között-re ez természetesen nem vonatkozik, tartom magam az eddigiekben is megszokott spoilermentességhez - készen álltok, leendő nindzsa társaim?! ;)

„Ezen a földön nincs szabadság. Mindenhol keretek közé vagyunk szorítva.”

Miután a szereplőink sikeresen megszöktek kiképzőik elől, mindannyian visszatértek családjaikhoz, és a régen még megszokottnak nevezhető életükhöz. Gerardot eléggé megviseli a tény, hogy nem hagyhatja el még a szobáját se; de az iskolakezdéshez közeledve feléled benne a remény, hogy újra láthatja Helent, aki megdobogtatja a szívét.

„Szégyen fogta el, hiszen már akkor is látta a kirakós darabkáit, de képtelen volt összerakni őket.”

Mindeközben az Anakonda folyamatosan lesben áll, s csak arra vár, hogy a megfelelő pillanatban lecsaphasson a Páratlanokra - a próbálkozásaik közepette Gerard menekülésre kényszerül, és családját hátrahagyva veti bele magát egy újabb kaland kezdetébe.

„- A legfontosabb, amit megtanultam, hogy az ember nem őrizgethet ilyen súlyos titkokat, mert átveszik az irányítást felette. Ismered ezt az érzést? Mikor már nem te őrzöd őket, hanem azok őriznek téged? Fogságba ejtenek, és ha nincs senki - nézett föl Gerard-ra, s a hangja ellágyult -, aki meg akarja fejteni a titkod, örökre fogoly maradsz.”

A főszereplőnk nem tétlenkedik, a túlélés és szeretett farkasának hiánya hajtja előre - a cselekmények egymást követik, és szinte már az első oldalaktól kezdve végigizguljuk a történetet.

Márton továbbra is azon írók egyike, akik úgy le tudják kötni a figyelmemet, hogyha elkezdek olvasni, akkor egy ültő helyemben képes vagyok szünet nélkül eljutni a könyv feléig. Ez jelen esetben sem történt másképp, amikor eljutottam oda, hogy szakítsak időt a tanuláson kívül valami másra, csakis Gerardra és a Páratlanokra tudtam koncentrálni.

„- Meg akarsz tanulni egy nyelvet önként, csak mert érdekel?

- Persze. Mi ezzel a gond?

- Semmi. Csak furcsa egymás mellett hallani az önként és a tanulni szót.”

A támadásoknak köszönhetően újabb szereplők is felbukkannak, akikről eddig csak hallottunk az első részben, ezúttal viszont ők is kiemelt szerepet kapnak, aminek kifejezetten örültem, mert színesítették a történetet, és olyan dolgokra is rávilágítottak, amiket eddig homályba burkolt az írónk.

„- Ha vállalták volna a kínt, ennél is messzebbre juhattak volna. Mert csak a fájdalom vehet rá valakit, hogy felülmúlja önmagát.”

A történet előrehaladtával kezdett bennem erősödni az az érzés, valamilyen okból kifolyólag, ~~amit még nem igazán tudok megfogalmazni~~, hogy ezzel a kötettel ugrottunk egyet a könyv célközönségének korát illetően. Nem hiszem, hogy ez probléma lenne, sőt! Így már bátran merem ajánlani idősebbeknek is a trilógiát, mivel az író kezd olyan témákat is feszegetni, ami szélesebb korcsoportot érint, vagy érinthet, és ezáltal több olvasó fiatalhoz is el tud jutni a trilógia híre. ~~Nem, nem árulom el, mire gondolok, olvassátok csak el Ti is ezt a részt! ;)~~

„- A kín szembeállítja az embert önmagával.”

Nehéz minden jelentősebb jelenet kiemelése nélkül írni a kötetről, úgyhogy nagyobb vonalakban próbálok most mesélni Nektek arról, hogy az izgalmon és a komolyabb témákon kívül mire számíthattok még a Páratlanoktól! ;)

Az első, és legfontosabb, amit kiemelnék, az a fiúk jellemfejlődése. Tény, még nem az igazi a dolog, mert Gerard ugyanúgy szeret kételkedni és spekulálni, ~~ami néha kifejezetten idegesítő tud lenni, az állandó vélemény-változtatással, azonban valljuk be, igenis jellemző az emberekre,~~ de jelentősen komolyabbnak éreztem őt, és a többieket is bizonyos (élet)helyzetekben, ami számomra csak plusz pont volt velük kapcsolatban.

Ez nagyban hozzátett az események alakulásához is, annak ellenére, hogy akadtak még bőven meglepetések ~~hú, de imádom, amikor elhitetnek velem valamit, aztán úgy pofára ejtenek, hogy azt öröm nézni! :D~~ Vagyis egy jó tanács, ha már a vég felé közeledtek: nehogy azt gondoljátok, hogy olyan könnyen kitaláljátok, mi fog következni! Márton csak elhiteti veletek, hogy kiszámítható lesz a történetvezetés, aztán lesből támad, majd úgy meglep, hogy olvasás közben szépen fenékre pottyantok - természetesen velem együtt, mert ebben én vagyok a legjobb ~~viccen kívül, majd egyszer mesélek erről.~~ :D

„- Ez az a puszta? - pillantott rájuk H. - Ahol magatokhoz tértetek?

- Ez - felelte Gerard. Itt kezdődött minden.”

A befejezés tökéletes lezárása volt a történéseknek, éppen annyira hagyta elvarratlanul a szálakat, amennyire kell - és éppen annyira hagyott minket kíváncsian, amennyire csak tehette. :D ~~Most, hogy belegondolok, ebben Bessenyei Gábor és Márton is elképesztően tehetséges… Hm, ez jelent valamit, nem gondoljátok? :D~~

Az első rész után most pont azt kaptam, amit vártam: a kérdéseimre válaszokat, egy adag izgalmat, mellé egy kanál feszültséget, és egy újabb fergeteges olvasmányt, ami kiszakított a szürke hétköznapokból. Ez a trilógia egyszerre vicces, s magával ragadó - tökéletes arra, hogy elmerülj benne, és elfeledkezz pár percre a mindennapi problémáidról.

Egy szó, mint száz, én csakis buzdítani tudlak Titeket arra, hogy ismerkedjetek meg Frank Márton munkásságával, és a Páratlanok történetével, mivel egy olyan fantasztikus kalandra invitál minket az író, amit örökre a szívünkbe zárunk, s nem fogunk egykönnyen elfelejteni.

Ajánlom… minden kicsinek és nagynak, aki egy igazán különleges kalandra vágyik!

Csillagozás: 5 / 5

~Anna

Sziasztok molyok! :)

Végre ki tudtam törni a betegeskedésből és a vizsgaidőszak utáni olvasási válságomból, ezt pedig Emily M. Danforth lenyűgöző könyvének köszönhetem. Ezt az olvasásélményt próbálom most Veletek is megosztani - készen álltok?

Szerző: Emily M. Danforth

Cím: Cameron Post rossz nevelése

Kiadás éve: 2019

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 440 oldal

Műfaj: LMBTQ, kortárs

Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post

Hú. Még mindig teljesen a könyv hatása alatt vagyok. Alig jutok szóhoz, főleg így, pár perccel az olvasás befejezése után. Egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék, annyi mindent szeretnék most egyszerre leírni.

Ez az írónő olyan gyorsan felrepült a „legmélyebben tisztelt szerzők listájára”, mint viszonylag kevés, de rám nagy hatással lévő társa. Úgy érzem, képtelenség szavakba önteni azt, amit most érzek a művével kapcsolatban - azzal, amit ad, és ahogyan ad az embereknek.

„Az, hogy meg tudsz birkózni valamivel, még nem jelenti, hogy jót tesz neked.”

Nem hiszem, hogy egy teljesen átlagos kötetről beszélhetünk, ugyanis mielőtt rábólintottam a kérdésre a kiadó felől, miszerint elolvasnám-e ezt az újdonságot, egyre csak azon kattogott az agyam, hogy van - e olyan magyar fordításban is megjelent könyv, ami ténylegesen és ennyire nyíltan ~~számomra legalábbis nyíltan,~~ a női mássággal foglalkozik. Végtére is ez lett a fő ok, amiért igennel válaszoltam, és a lehető legnagyobb kíváncsisággal vetettem bele magam a könyvbe.

„Hogyan is állíthatnám magamról, hogy áldozat vagyok, amikor olyan hevesen vágyom a bűnre?”

És igazából, tudjátok, mit gondolok, visszatekintve magára az olvasás folyamatára?

Azt, hogy ezt a könyvet MINDENKINEK a kezébe kéne adni, egytől-egyig, mert nem lehet elmenni szó nélkül amellett, amiről mesél nekünk.

„(…) és akkor egyszer csak megszólalt a nagyi hangja valami minneapolisi kórteremből, de közben mintha a múltból jött volna, a múltamból, mintha ahhoz az énemhez szólt volna, aki már nem volt többé, és nem lesz soha többé.”

A főszereplőnk a címet is szolgáltató Cameron Post, aki 12 évesen elveszíti a szüleit egy autóbalesetben, és az élete fenekestül felfordul - csak ezt még nem veszi észre. A nagynénje, Ruth veszi a szárnyai alá, aki mélyen vallásos, s ennek megfelelően próbálja igazgatni unokahúga útját az életben.

Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de számomra pont ez tette kifejezetten ellenszenvessé Ruth karakterét, mivel én nem tudok egyetérteni azon nézetek többségével, amit ő vall ebben a könyvben - ez pedig leginkább az identitásra vonatkozó gondolatokban nyilatkozott meg.

„A homoszexualitás bűnének ellentéte nem a heteroszexualitás, hanem a szentség.”

Szó sincs arról, hogy ne hinnék Istenben, vagy megvetném a tanításokat a Bibliában - egészen egyszerűen nem tudom elfogadni azt az állítást, miszerint a homoszexualitás bűn. ~~Meg is kövezhettek ezért, akkor sem fogom így értelmezni ezt a kérdést.~~

„Hát, lehet, hogy a homoszexualitás pont olyan, mint a gyilkosság bűne, de tulajdonképpen ki is hal meg, ha a homoszexuálisok összegyűlnek bűnözni?”

Ezt az ellenérzésemet némileg enyhítette Cameron nagymamája, aki a maga régimódiságával sokkal rokonszenvesebbnek bizonyult - az pedig csak a ráadás volt, hogy mindig evett valami édességet, még akkor is, ha nem lett volna szabad, majd cukin bevallotta, hogy na jó, egy keveset mégis eltüntetett… :D

„Post nagyi azt mondta, ő már túl öreg a templomba járáshoz, anélkül is simán feljut a mennyországba.”

A tini szereplőkkel meggyűlt ugyan a bajom, mert nehezen tudtam azonosulni velük, abból adódóan, hogy már 15 évesen mondhatni rendszeres fű és drogfogyasztóknak lehet őket nevezni. Ezt elég nehezen tudtam elképzelni, tekintve hogy illegális dologról van szó, ezért kifaggattam a témáról a szüleimet, akik „megnyugtattak”, hogy ez egy teljesen reális ábrázolás.

„- Majd ha visszajöttünk, nyugodtan nézzétek meg a szótárban, mit jelent az, hogy esztétikai.

- Nincs valami köze a homoszexuális vonzalomhoz? - kérdeztem, nem olyan hangosan, mint Jane, de azért elég hangosan.

- Mert pont úgy hangzik, mint aminek köze van hozzá, és ha így áll a helyzet, akkor inkább kösz, nem, te bűnös. Engem nem fogsz csapdába csalni!

- Akkor már inkább a spontaneitást kéne megnéznünk – vette vissza a szót Adam, és most már egyértelműen mosolygott.

- Hogyne - bólogattam. - Meg a megközelítést. Meg az igényel szó jelentését. Fura, hogy eddig mindent megértettünk, amit a művész mondott nekünk, kiterjedt szókincse ellenére.

- Én igazából nem értettem - mondta Adam. - Még azt se tudom pontosan, hová megyünk. Megpróbálta elmagyarázni, de túl sok bonyolult szót használt, tudod? Úgyhogy csak bólogattam, amikor úgy éreztem, most bólogatni kell”

Fogalmazzunk úgy, hogy ezek után ezt a részletet figyelmen kívül hagytam, s úgy követtem végig Cameron törekvését másságának elrejtésére. Ez több szempontból is érdekes volt számomra, mivel az én környezetemben nem volt jellemző hasonló szigor ezt a témát illetően, másrészt viszonylag gyorsan bevette magát a köztudatba az LMBTQ fogalma, és emlékeim szerint akkor lehettem 9. vagy 10. osztályos - vagyis teljesen más korban, más közegben nőttem fel, és a nézeteim is a mai világhoz igazodnak ezt illetően. Nem is tudom pontosan meghatározni, hogy milyen érzés volt visszacsöppenni a kilencvenes évekbe, mivel csak a rokonaim és a szüleim emlékeiből vannak elég hiányos ismereteim - mindenesetre egyszerre ért fel egy afféle képzeletbeli túrával ebbe az időszakba, és egy lenyűgöző betekintéssel egy olyan lány gondolataiba és életébe, aki a saját neméhez vonzódik.

„Egyszerűen csak azért szerettem a lányokat, mert semmit sem tudtam tenni ez ellen.”

Magam sem tudom milyen okból kifolyólag, de olyan erős érzelmeket váltott ki belőlem ez a könyv, amire nagyon kevés író volt eddig képes. Szinte kézzelfogható volt a dühöm, és muszáj volt megbeszélnem az olvasottakat olyan ismerőseimmel is, akik más szemszögből tudták megközelíteni ezt a témát, mint én. Az egyik biszexuális ismerősöm örömmel állt a dolog elébe - ennek pedig az lett a vége, hogy mindent a nyakába zúdítottam, majd szépen, lassan megtárgyaltuk az elképzeléseimet, az elejétől a végéig.

„- A meleg ruhának semmi köze a melegséghez.

- Ez jó lenne pólófeliratnak - állapítottam meg. - Nagyon frappáns.”

Tagadhatatlan, hogy egy olyan témáról van szó, amihez kevesen mernek nyúlni, ha írásról van szó, és kifejezetten boldog vagyok, hogy Emily M. Danforth megtette, méghozzá nem is akármilyen módon! A kíváncsiságom nagyobb volt, ezért rákerestem az írónőre az interneten, s mit ne mondjak, az államat jó sokáig szedegettem fel a padlóról, mert újra és újra leesett oda. Tudniillik a Rhode Island Főiskola docense, kreatív írást és irodalmat tanít - mindezek mellé pedig feketén-fehéren ott van előttünk a tény, hogy egyetemi évei alatt coming out-olt, felvállalva leszbikusságát.

„- Semmi sem írja elő, hogy örökre ott kell maradnunk, ahol születtünk - felelte. - Attól még nem lesz rossz ember valaki, hogy ki akar próbálni valami újat.”

Ezeket ízlelgetve elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon mennyi lehet a könyv főszereplőjében az írónő személyiségéből - mindenesetre ez nem változtatott a tényen, hogy az egész kivitelezés olyannyira életszagú volt, hogy néha már fájt olvasni. Minden egyes sor a lelkemig hatolt, és a mai napig nem ereszt.

„Hagytad, hogy sebezhető legyél, és a változáshoz sebezhetőségre van szükség.”

Egy olyan remekművet volt szerencsém olvasni, amit egy életre elkönyvelhetek azon regények mellé, amik megváltoztatták valamiben a személyiségemet.

Minden túlzás nélkül állítom ezt, mivel Cameron segít nekünk abban, hogy ráleljünk önmagunkra, és el tudjunk indulni azon az úton, ami nekünk rendeltetett. Megtanulhatjuk tőle, hogy akármilyen múlt is lakozik a hátunk mögött, akármilyen trauma keserítette meg a gyerekkorunkat, ez nem jelenthet akadályt a céljaink elérésében. Vezessen hozzá rögös út, tele keresztény gyógyító iskolákkal, vagy túlbuzgó nagynénikkel, akik hiába hiszik azt, hogy ismernek minket - mert ez nem igaz. Amíg mi nem tudjuk igazán, kik vagyunk, kivé vagy mivé szeretnénk válni, vagy hogy mit is akarunk a nagybetűs Élettől, addig senki sem ismerhet minket igazán, szívből jövően.

„Nem tudom pontosan, miből veszi észre az ember, hogy önmagává vált.”

Végszóként pedig azt szeretném Nektek mondani, hogy ha tehetitek, vegyétek kézbe ezt a kötetet, mert olyan témát dolgoz fel, ami a mai világban egyik leginkább jelenlévő tabu kérdés - mindezt kegyetlenül őszintén, megbotránkoztatóan, és teljesen egyedülálló módon. Kedves olvasóim, én megtaláltam 2019 első kedvenc könyvét - mit gondoltok, Ti is készen álltok Cameron Post történetére?

Csillagozás: 5* / 5

Ajánlom… mindenkinek!

~Anna

Kiemelt bejegyzés

RÓLAM - Bemutatkozás leendő olvasóimnak

Rendszeres olvasóim

Ennyien jártatok már itt :) ♡

Keresés

Népszerű a blogon

Blogarchívum

Címkék

Mit olvasok éppen?

Megtalálhattok Facebookon :)

És Instagramon is :)