Sziasztok molyok! :)

A legújabb olvasmányom, amiről most értékelést hozok Nektek, az egyik legismertebb asztrofizikus, Avi Loeb kötete volt, amit hálásan köszönök az Agave Kiadónak, hogy a figyelmembe ajánlotta. Bevallom őszintén, én magam nem feltétlenül tettem volna az olvasnivalók listájára, és biztosan nem gondoltam volna, hogy egy ismeretterjesztő mű ekkora hatással lesz rám.

Sziasztok molyok! :)

A mai bejegyzésben mondhatni egy booktalk-ot hoztunk el Nektek, ugyanis nem csak magunk között, hanem nyilvánosan is „kibeszéljük” a könyvet. Ez a bejegyzés kissé spoileres, hála Kaminak, na jó, mindkettőnknek, de szerintem annál jobban élvezhető, hiszen teljesen magunkat adtuk, hogy belelássatok abba, milyen párbeszédek is zajlottak le köztünk, mialatt olvastuk a 180 másodpercet. :D

Anna: Na, vágjunk akkor bele! Milyen volt közösen olvasni? :D

Kami: Nem sok közös olvasásban volt eddig részem, ezért nagyon örültem, mikor felvetetted, hogy olvassunk együtt - az már csak hab a tortán, hogy egy ennyire vágyott könyvvel kezdtünk. :D Jó volt, hogy előre megbeszélt ütemben haladtunk és mindig írtunk egymásnak, hogy melyik fejezetig olvassuk a regényt. A kedvencem az egészben mégis az volt, hogy volt valaki, akinek elsírhattam a bánatom, kibeszélhettem a könyvet, és akivel megtárgyalhattuk kit szeretünk, ki nem szimpatikus vagy milyen a történet. Nekem ez a közös olvasás igazán nagy élmény volt és remélem hamarosan sort keríthetünk a folytatásra. ;)

Kami: Így utólag mit gondolsz a borítóról, passzol a könyvhöz?

Anna: Ez nagyon vicces, mivel akárhányszor rápillantok a könyvre, elgondolkozok, hogy ez a borító nekem most tetszik, vagy nem? Mindig mást gondolok, és még nem tudtam eldönteni, hogy erre igen vagy nem a válasz (tudom, sok bajom van, de remélem így szerettek :’D). Hogy illik-e a könyvhöz? Hmm…Szerintem abban a tekintetben igen, hogy számomra azt jelképezi a törött üveg, ahogyan Allison kitör a megszokott életéből, hogy ténylegesen elkezdhessen élni. Viszont, ha azt veszem figyelembe, hogy milyen irányba tolódott el a hangsúly a történetben (gondolok itt a szerelmi szálra), akkor egy határozott nem a válaszom. Ebben az esetben szerintem még kifejezetten megtévesztő is lehet, ha valaki azt várja, hogy itt a lelki folyamatokon lesz a hangsúly.

Anna: Mit gondolsz, a fülszöveg alapján azt kaptad a könyvtől, amit vártál?

Kami: Már vártam ezt a kérdést. Hogy őszinte legyek nem, nagyon nem azt kaptam, amit vártam. A fülszöveg alapján én egy olyan történetet vártam, ahol a főszereplőnek jobban megismerhetjük a gondolatait és az egész könyvben az ő szemén keresztül látjuk a megnyílásának a folyamatait. Persze ez így volt, mert nem váltott szemszögű a regény, mégis számomra túl hamar elterelődött a figyelem Allison belső, mély érzéseiről és túlzottan elment a romantikus irányba, ami még nem is lett volna baj. Nálam akkor telt be a pohár, mikor minden mellékszereplőnek lett valami problémája. Itt is fontos volt persze Allison hogyan dolgozza fel a történteket, de nem arról szólt már, hogy lesz egy introvertált lányból egészséges felnőtt. Fülszöveg alapján én nem erre számítottam, de ettől függetlenül a maga módján tetszett a történet. ^_^

Kami: Kinek az esete fogott meg leginkább?

Anna: Ha most brutálisan őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy teljes mértékben senkié. Sajnos ez az igazság, hiába találunk megannyi komoly problémát a könyvben (valahol az összesben meg lehetett találni a megszokott, klisés vonalat is). Ha mégis ki kellene emelnem egyet, akkor Kerry lenne az, akiről úgy gondolom, hogy a maga módján jól dolgozta fel a történteket, és tiszteletreméltó, ahogyan kifejezi önmagát.

Anna: Mit gondolsz Esbenről? Utólag visszatekintve változik a véleményed?

Kami: Esben a leírtak alapján engem sosem fogott meg igazán, nem az esetem kinézetileg, de ettől függetlenül egy igazi szívdöglesztő, kedves és népszerű srácról van szó, aki azért is szimpatikus lehet a csajok számára, mert a jó célt szolgálja és a társadalom előrehaladása érdekében tevékenykedik. Engem ezzel nem vett le a lábamról, sőt még inkább elrettentem tőle, mert nekem valahogy túl tökéletesnek tűnt így. Voltak pillanatok, amikor tetszett, amit csinál és tényleg úgy éreztem, hogy őszintén jön belőle, de sajnos olyanok is akadtak, amikor egyszerűen soknak éreztem. Utólag visszatekintve az az érzésem, hogy olykor talán túl szigorú voltam hozzá, mert valahol egy igenis szerethető karaktert ismertünk meg a személyében, aki tud örömteli pillanatokat okozni, mind a könyv szereplőinek, mind nekünk.

Kami: Ki a kedvenc karaktered és miért?

Anna: Na jóóóó, ez nem ér :D Pontosan tudod, ki a kedvenc karakterem, és most csak kihasználod, hogy spoilermentesen írhatunk. :D Azért szeretlek :’D Szóval, khm, az értékelésben már elmondtam amúgy, khm, Kami, khm, hogy a kedvencem Simon, Allison nevelőapja. :D Ő volt az egyetlen olyan szereplő, akivel az első pillanattól fogva azonosulni tudtam, a későbbiekben pedig a szimpátiám csak fokozódott, ahogyan egyre jobban megismertük, és a főszereplőnk is fokozatosan kinyílt felé. Személy szerint én azt sajnáltam a legeslegjobban, hogy erre a szálra tevődött (hangsúlyozom, véleményem szerint) a legkevesebb hangsúly, holott azt gondolom, hogy ez szerves részét képezné annak, hogy Allison el tudja fogadni az új életét.

Anna: Van olyan karakter, akivel semmilyen szinten nem szimpatizáltál?

Kami: Hm. Remek kérdés. Végig gondolva még magamat is megleptem, mikor arra jutottam, hogy nem, nincs ilyen karakter. Szerintem ebben a történetben mindenkinek volt lehetősége megmutatni a jó és rossz oldalát is. Voltak olyan személyek, akiket nem kedveltem túlzottan, de aztán jött egy fejezet, amiben számomra szimpatikusat csinált és máris fordult a kocka, és ez természetesen fordítva is megtörtént, mikor valaki bizonyos történések után negatívabb lett a szememben. De olyan, akit végig nem kedveltem nem volt.

Kami: Esben egy igazi jóképű, segítőkész pasi, te melyik "jó cselekedetét" szeretted leginkább és miért?

Anna: Hát, újfent gonosznak érzem magam, mert teljes mértékben egyiket sem tudtam szeretni, abból az okból kifolyólag, hogy számomra túlzottan irreálisnak tűnt, hogy egy ember pusztán azért, mert jól néz ki és jóindulatú, képes legyen ilyen mérvű dolgokat véghez vinni (és valljuk be, itt inkább az játszott nagy szerepet Esben követőinek mennyiségében, hogy jól néz ki). Ami nekem mint ötlet tetszett, az a szülinapi buli volt, és kifejezetten sajnáltam, hogy nem lett jobban kifejtve. Láthattuk, hogy nemcsak Esben, hanem a húga, és a barátai is azonnal ugranak, ha segíteni kell, és tökéletes csapatot alkotnak együtt - a végeredmény pedig magáért beszélt. :)

Anna: Ha választanod kellene egy legjobb barátot a szereplők közül, ki lenne a szerencsés, és miért?

Kami: Ejj, de nehéz kérdés. Nem is tudom, lehet most én fogok gonosznak tűnni, de mivel mindenkit túlságosan megismertünk és voltak kevésbé jó benyomásaim is velük kapcsolatban, ezért én Carment mondanám, Allison kolis társát. Nekem a csaj már első pillanatban szimpatikus volt és mindig azt vártam, mikor kap kicsit több szerepet, de mivel ez nem történt meg, itt a lehetőség számomra, hogy megismerjem, mint barátot. :”D

Kami: Volt olyan rész/szereplő, amin/akin megdöbbentél?

Anna: Hát, most akármennyire is bolondnak fogtok nézni, én az egész könyvre úgy néztem, hogy „Jézus ereje, mi a francot vettem én a kezembe?”. Nem szívesen választanék konkrétan egy személyt, vagy részt, mert MINDIG volt valami, ami kellően sokkolt, döbbentett le, vagy botránkoztatott meg. Nem egy olyan pillanat akadt, amikor elolvastam egy részt, kigúvadt a szemem, majd becsaptam a könyvet, hogy oké, nekem most kell pár perc szünet… Szóval én összességében az egész könyvre ezt a jelzőt használnám, akár gonosz vagyok, akár nem. :/

Anna: Volt olyan pillanat olvasás közben, amikor úgy érezted, szíved szerint abbahagynád a könyvet?

Kami: Volt, de nem sok, mivel mindig reménykedtem benne, hogy ez csak egy átmeneti állapot, amit nem értek és majd javul a történet hamarosan. Illetve én sose hagyok könyvet félbe, bármennyire is fájdalmas, de itt kétszer fordult meg a fejemben. Egyszer, mikor Esben besokallt a népszerűsége, az internet miatt és úgy érezte neki azonnal abba kell hagynia, másodszor pedig mikor Steffi felé igyekeztek és beállt az autópálya, ezért Allison és Esben átszállt motorra. Ebben a két részben azt éreztem, nem bírom, ez már nekem túl sok dráma, nem lehet, hogy tényleg mindenkinek legyen valami problémája és senki sem boldog úgy igazán. Szerencsére nem kapott különösebb hangsúlyt egyik sem, ezért gyorsan túl tudtam magam tenni rajta, és folytatni a könyvet.

Kami: Volt olyan rész, amikor meghatódtál, és ha igen miért?

Anna: Nem, nem igazán. Talán egy-két rész volt, ahol kicsit érzelmesebb hangulatba kerültem: először Kerry esetében, amikor megtudtam, mit jelent neki az a kép, amit nem szeretett volna megmutatni Esbennek. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét, és imádtam, hogy megtalálta annak a módját, hogyan fejezze ki önmagát. Másodjára Steffinél érzékenyültem el, amikor Allison mellé feküdt az ágyba, de kissé elrontotta számomra azzal, amit neki mondott – sokkal erősebben emlékeztetett egy szerelmi vallomásra, és ez pöppet számomra odavágta a hangulatot. :/

Anna: Volt olyan pillanat, amikor kifejezetten kínosan érezted magad, még olvasóként is?

Kami: Nem, vagy inkább nem igazán emlékszem. Van egy pár olyan, amikor kínosan éreztem volna magam, ha szereplője lettem volna a könyvnek, de annyira nem érintett meg és nem vonódtam bele, hogy ilyeneket észrevegyek. Nem akarok túl részletekbe menő lenni, de például a 18+-os jeleneteknél volt pár olyan gondolata Allisonnak, amikor csak fogtam a fejem, hogy miért jut valakinek ilyen eszébe, főleg neki. Ilyenkor talán picit kellemetlenül éreztem magam, de ennél jobban szerencsére sose. :D

Kami: Megnéznéd a filmet, ha készülne a könyvből?

Anna: Hú, ez egy nagyon jó kérdés. Ha éppen olyan pillanatomban lennék, lehetséges. Ha valami nagyon romantikus, nagyon drámai, tipikus szerelmi történetre vágynék, lehetséges, hogy igen - de józanabb pillanataimban szerintem megelégednék a szereplőválogatás lecsekkolásával. Fogalmazzunk úgy, hogy azok után, hogy olvastam a könyvet, tartózkodnék tőle. Ha valaki nagy bociszemekkel kérlelne, akkor megfontolnám. :D

Anna: Ha választanod kellene, egyszer olvasós könyvekhez sorolnád a 180 másodpercet, vagy az újraolvasósok mellé?

Kami: Semmi esetre sem újraolvasós, bocsi. Általában hangulatomtól függ, de csak a nagyon jó, abszolút kedvenc könyveket szoktam újraolvasni. Szerintem már a 3,5 csillag, amit adtam rá is elárulja, hogy ez nem tartozik azok közé, amit bármikor újra elővennék. Örülök, hogy egyszer a kezem közé került, mert értékes könyvről van szó, de egy darabig tuti emésztenem kell, így nem valószínű, hogy valaha is látni fogjátok, hogy újra ezt olvasom.

Kami: Megbántad, hogy elolvastad a könyvet?

Anna: Igazság szerint valahol igen, valahol nem. Megbántam, mert egyáltalán nem azt kaptam, amit vártam. Nem bántam meg, mert szerintem fontos témákat dolgoz fel, és megmutatja az olvasóknak, hogy sosem késő elkezdeni változni, hogy megtaláld önmagad.

~ Kami & Anna

Sziasztok molyok! :)

A mai napon Kami hozott Nektek egy értékelést a 180 másodpercről – VIGYÁZAT, SPOILER VESZÉLY KÖZELEDIK, DE EGY ANNÁL ÉRDEKESEBB RÉSZLETEKKEL TELI BESZÁMOLÓ, CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE GÖRGESSETEK TOVÁBB! ;)

Annyi jót hallottam erről a könyvről, és nem mellesleg a borítója is nagyon szép, hogy izgatottan vágtam bele az olvasásba. Innen is hálás köszönet Annának, amiért rávett, hogy legyen ez az első könyv a közös olvasásaink listáján.

Sokat gondolkoztam azon, hogy valójában mit is gondolok a könyvről, mert nem csak érzelmi hullámvasút volt számomra. Voltak fejezetek, amik után azt éreztem, „Ez igen, tök jól fog végződni ez a könyv!”, tetszeni fog. Ezek többnyire az elején fordultak elő. De aztán voltak fejezetek vagy részek, amik olykor még a kedvem is elvették a tovább olvasástól.

Alapjáraton azt gondolom, hogy maga az ötlet nagyon jó, nekem tetszik, hogy 180 másodperc elég ahhoz, hogy megismerkedjenek, azonban mégis van pár kétség bennem emiatt, sajnos. Valahogy nem fér a fejembe, hogy lehet, hogy valakiknek csupán 3 perc elég ahhoz, hogy ilyen módon megismerjék egymást; érezzék egymást és a gondolataikat. Meg bármennyire is szenvedélyes viszony alakul ki közöttünk első pillanatban is, nem csókolok meg az utca közepén egy teljes idegent. Vagy csak nekem volt ez furcsa? :D

A fülszöveg alapján is ígéretesnek tűnt a regény, azonban végigolvasva olyan volt, mintha „Allison és a hogyan törjünk ki az introvertáltságból” folyamata kicsit háttérbe szorult volna. Ne értsetek félre, jó volt, hogy ettől függetlenül komoly témákról olvastunk, mint Steffi problémája vagy Kerry korábbi bulis esete - ezek is nagyon megérintettek, de valahogy sokkal kíváncsibb lettem volna arra, milyen volt árvának lenni és milyen belső folyamatok játszódnak le a főszereplő lányban; miközben Esben belerántja az internetes médiának a rejtelmeibe, ahova amúgy nem feltétlen szeretne rögtön bekerülni. Félelmen és kétségeken kívül más nekem nem jött át. Persze ez is teljesen érthető, csak nekem nem volt elég mély.

Allison nekem egy szimpatikus főszereplő lány volt. Az első pillanattól kezdve bele tudtam magam helyezni a történetbe az ő szemszögén keresztül. Igaz, szerencsére nekem megvan és mindig is megvolt a támogató szülői közegem, mégis személyiségben nagyon hasonlítok a lányra. Kollégiumban én is hasonlóan viselkedek és sokszor könnyebb otthon maradni, mint elindulni és interakciókba bonyolódni - ennek ellenére szeretem az emberek táraságát. :D

Allisonnak minden fájdalmát át tudtam érezni és az első pillanatoktól kezdve éreztem a félelmet is, ami benne volt azok után, hogy a 3 perces videója és csókja kikerült a netre Esbennel.

Nem azt mondom, hogy tökéletes volt, nyilván senki sem az, nála is voltak pillanatok, amikor szerintem picit túlreagálta a dolgokat. Nem volt hisztis szerencsére, ez egy pozitívum nálam; tetszett, hogy megmutatta miket képes megtenni azokért, akik a barátai, mennyire önfeláldozó és segítőkész, ha arról van szó. :D Ami miatt én a legjobban örültem vele kapcsolatban, hogy az egész történet végére rendeződött az élete, mind szerelmileg, mind családilag, sőt, talán még egyetemileg is. Örülök, hogy belátta, lehetséges kapcsolatokat építeni és nem feltétlen csak a szobában kell ülni. Szerintem a lány, akivel összehaverkodott, aranyos nagyon. Tapasztalatból mondom, hogy ez nem könnyű, szóval minden tiszteletem az övé. De még mindig nem értem, hogy lehet 180 másodperc alatt csak bambulásból valakibe ennyire beleszeretni. :D :D

Forrás

Akárcsak maga a történet, nekem Esben karaktere is olyan hullámvölgyes volt. Az első pár rész után nagyon szimpatikus volt, de mikor kiderült, hogy ki is ő valójában, illetve a közösség érdekében milyen jócselekedeteket hajt végre, kicsit azt éreztem, túlságosan is tökéletes. Minden stimmel rajta: magas, jóképű, izmos, kedves, népszerű, de mégis olyan dolgokért felelős, ami előrébb viszi a társadalmat és buzdítja a népet a jó érdekében; és ráadásul rögtön szerelem első látásra van egy olyan lánynál, akinek a legjobb barátja a négy fal volt eddig. A könyv közepénél szereplő Esben már sokkal inkább szimpatikus volt, bár lehet csak szimplán megvett és elfelejtettem mennyire is tökéletesnek akar látszani. Itt már nagyon tetszett, ahogy Allisonnal bánik és próbálja motiválni. Az ő kapcsolatuk igaz túl gyorsnak, mégis álomszerűnek tűnt.

A kedvencem az volt, amikor egy kislánynak szülinapi partyt rendezett és meghívott mindenkit. Ebben a részben jó volt látni, ahogy nemcsak a főszereplő srác, hanem a testvére, a barátai, a barátnője és még random idegenek is képesek kiállni a jó célért; és segíteni egy teljesen ártatlan kislánynak, akinek a bulijára azért nem akart senki elmenni, mert az archibája miatt elítélték.

Forrás

Igaz, a későbbiekben is voltak jócselekedetei, azokat mégsem éreztem olyan szívhez szólónak. Természetesen becsületre méltó, hogy a hírnevét nem hülyeségekre használja, hanem kutyákat juttat szerető gazdához, vagy a barátnőjének segít eljutni Steffi kórházába.

Esben karakterével egészen addig nem volt problémám, amíg nála is elő nem jött valami gond. Igen, többször éreztem azt, hogy az írónő olyan, mintha mindenkinek ki akart volna találni valami nehézséget, amin lehet csámcsogni. Persze egyik sem kis semmis gond volt, sőt, nagyon tetszett, hogy a mai kor problémái jönnek elő, mint például az árvaság, a közösségi média hatása Esben esetében, erőszak, homoszexuális kapcsolatok, rák, stb. Mégis kicsit olyan érzésem volt, hogy túl sok mindent szeretne belesűríteni egy történetbe. Emiatt is csalódtam kicsit. Mivel Allison a főszereplő, azt vártam, hogy majd az árvaság témája kicsit jobban ki lesz fejtve, de ez elmaradt - helyette később a rák sokkal nagyobb hangsúlyt kapott.

Ez az oka annak, hogy a végére nem csak nehezen emészthető, hanem túl drámai is lett számomra a történet. Csak mondok egy példát, ahol nálam végleg betelt a pohár; és ez az volt, mikor minden kapcsolatot megmozgatva elindultak a kórházba Amerika másik végéből, amikor beállt az autópálya és motorosok jöttek, hogy eljuttassák őket a reptérig a leállósávban, mindezt végig közvetítve az interneten. Én lehet, nem örülnék neki utolsó óráimban, hogy sztár leszek, de ki tudja.

Ezután azt vártam, már nem lesz jobb a könyv, a lezárás is ugyan ilyen drámai lesz, de megkegyelmezett nekem az író. Először is, a legmélyebb pont nekem akkor következett be, mikor beszélgettek Steffivel az utolsó perceiben és sok sérelem, s a kapcsolatuknak a rejtelmei felszínre kerültek, ott én őszintén megmondva rendesen meghatódtam. Örülök, hogy legalább az utolsó pillanatai békességben és a szerettei körében teltek a lánynak - attól függetlenül milyen makacs módon nem akarta korábban, hogy Allison ott legyen mellette.

Forrás

Steffi sokáig a kedvenc karakterem volt, nem hittem volna, hogy neki is lesz valami gondja. Kedves, egészséges életvidám csajszi volt, aki szereti a bulikat és éli a boldog egyetemista életét, annak ellenére, milyen korábbi élete volt neki is. Nem mondom, hogy csalódtam benne, inkább sajnálom, hogy ez lett a vége, mert ha valaki, akkor ő igazán megérdemelte volna a boldog párkapcsolatot, a szerető családot és a biztos támogató háttért egy jó élethez. De sokszor gondolkoztam rajta, hogy ez lényegében rajta múlt, mert elutasította a nevelő szüleit…

Az abszolút kedvenc karakter Simon volt. Természetesen neki is tele volt az élete nehézségekkel, mégis nagyon szimpatikus volt, hogy ennek ellenére tudott azzal gazdálkodni, amije volt és képes volt mindenben meglátni a jót. Vicces, kedves, életvidám, segítőkész és egy igazi szeretetgombóc karakter volt. Nagyon tisztelem amiatt, hogy hamarabb választott egy 16 éves kamasz lányt, mint a barátját és biztosított neki megfelelő életet a későbbiekben. Nagyon tetszett az is, hogy a végére Allisonnal végre képesek voltak egy családot alkotni, minden bökkenő nélkül.

Forrás

Végezetül azt kell, hogy mondjam, örülök, hogy elolvastuk ezt a könyvet, mert már a borító is felhívta a figyelmemet, hogy valami értékes rejlik a lapok között. Nyilván voltak kevésbé jó, és sokkal jobb fejezetek is, de maga a regény egy nagyon izgalmas, fordulatokkal és romantikával teliszőtt történet. Annak sem kell aggódnia, aki nem szereti a túlzott erotikus jeleneteket, mert itt csupán annyi volt a probléma, legalábbis számomra, hogy a dolgok túl gyorsan jutottak el a végső pontra.

Ez a könyv nagyon hasznos volt ahhoz, hogy jobban rálássunk, milyen problémák vagy nehézségek tarkítják még a fiatalok életét is, és nem feltétlen a gazdaság a jókedv meghatározója. Emiatt én azt gondolom, hogy ez minden hibájától eltekintve egy értékes könyv, amit bátran ajánlok mindenkinek.

Csillagozás: 3,5 / 5

~ Kami

Sziasztok molyok! :)

Szeretnék Veletek teljesen őszinte lenni. Nagyon nehéz szóhoz jutnom, ugyanis nem voltam tisztában azzal, mibe is rángattam bele magam, amikor belementem, hogy a 180 másodperc legyen az egyik könyv, amit az első körben szavazásra bocsájtunk.

Először is, valamilyen oknál fogva, én egészen a könyv feléig abban a biztos tudatban voltam, hogy ez egy Vörös Pöttyös szériába tartozó mű. Aha, a nagy lótúrót! Félúton lettem felvilágosítva, hogy bizony ám, ez egy jó öreg jó, annyira nem az, mert 2019-ben adták ki Rubin Pöttyös, szóval nem kissé lettem kinevetve, amikor teljesen ledöbbenve csak álltam és néztem, miért megy el egy pöppet más irányba egy-egy jelenet, mint amire én számítottam. Aggodalomra semmi ok, nincsen bajom ezzel - csak hát na, az ember lánya azért felkészül arra, hogy esetlegesen ilyen elemekbe botolhat az olvasás közepette.

Másodszor, én egyáltalán, semmilyen szín alatt nem gondoltam volna, hogy egy könyvet ennyire túl lehet zsúfolni, már ami a felmerülő komolyabb témákat illeti. Ezek közül a moly.hu-s címkék elég sokat el is árulnak, még szerencse, hogy csak utólag néztem meg őket… Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, drámában és tragédiában aztán nem volt hiány, elhihetitek nekem!

„– A fájdalom csak addig tart, amíg el nem múlik.”

Ha már ennyire belelendültem a mesélésbe, akkor kezdem az elején, ahol még látszólag minden teljesen békés és nyugodt volt. A főszereplőnk egy átlagos, harmadéves egyetemista, aki első benyomásra kicsit zárkózott személy látszatát kelti. Azonban hamar megtudjuk, hogy a látszat ebben az esetben nem csal, s Allison nem ok nélkül húzott maga köré falakat, amik védelmet nyújtanak neki. Mivel emlékeim szerint még nem igazán olvastam olyan szereplő(k)ről, akik árvaházban nőttek fel, kifejezetten tetszett ez a fajta alapötlete a történetnek. Ebből kiindulva teljesen megértettem, hogy Allison miért nem enged közel magához senkit, miért bizalmatlan, és miért nem szereti az embereket.

„Az életem nem más, mint puzzle-darabok összessége, amik sosem fognak egyetlen egésszé összeállni.”

Aztán bejött a képbe a tökéletes álompasi, Esben. A maga 180 másodpercével és kisugárzásával fenekestül felforgatta a szorongó főszereplőnk életét. Igen, az egész történetet meghatározó változás, ami elindította Allisont egy másik úton, mindössze kemény 3 perc eredménye – legalábbis a könyv szerint. Higgyétek el nekem, minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ne hangozzak túlzottan szkeptikusnak, de akármennyire is próbálkozom, nem megy 100%-ban.

„Azt kívánom, bárcsak jobban szeretném a valóságot. Bárcsak élvezném az életet.”

Könnyen lehet, hogy velem van a baj, de én úgy gondolom, hogy egy ennyire zárkózott és bizalmatlan személynek nem elég pusztán 3 percnyi emberi szembe való bámulás ahhoz, hogy ilyen mérvű változás vegye kezdetét az életében. Akadt pár elejtett mondat, amiből én arra következtettem, hogy Allison-nak már korábban is eszébe jutott, hogy nem a legjobb, ahogyan viselkedik a nevelőapjával, és szeretne nyitottabb lenni – ez a „kísérlet” pedig csak egy plusz kezdőlöket volt, ami úgy istenigazából elindította benne ezt folyamatot.

Nem mellesleg, csak halkan súgom meg Nektek, hogy én még a társadalmi kísérlet alatt is egy sokkal nagyobb volumenű dologra számítottam, tudjátok, tipikusan az ilyen úton leszólítanak, hogy van-e egy perced erre és erre kaliberű dologra, nem egy internetes „sztár” saját maga által kreált kampányára a sok közül.

„Olyan keményen dolgoztam azért, hogy kialakítsak magamnak egy életet, amit képes vagyok kezelni, és erre három perc alatt leromboltam az egészet.”

Mindezzel még nem is lett volna problémám, mert egye fene, mégiscsak egy romantikus könyvről van szó, na de a reakció, ami követte azt a 180 másodpercet… Nem azt mondom, hogy ilyen nem történhet meg … a filmekben … és persze nyilván a könyvekben … na de hogy a való életben ilyesmit éljen át az ember, arra nem igazán látok sok esélyt, de lehet, hogy csak én vagyok túlzottan szűk látókörű ezen téren. Ha tévedek, nyugodtan javítsatok ki, esküszöm, kíváncsi vagyok!

„AMÍG NEM ENGEDED EL AZT, AMI MÖGÖTTED VAN, NEM ÉRHETED EL AZT, AMI ELŐTTED ÁLL.”

Tény és való, az, hogy a főszereplőnk változni szeretne, az egy nagyon is pozitív dolog, amit értékelek is, az egyedüli gondom ennek „sebességével” van – minden egyik pillanatról a másikra következik be, és hiába vagyok extrovertált személyiség, vannak olyan dolgok, amik nekem se mennek azonnal. Erre szerintem a legjobb példa a bizalom kérdése. Ez szintén helyet kap a történetünkben, és szintén kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban…Igen, eltaláltátok, itt is az zavar, hogy egyből teljes mértékű bizalmat élvez a szépfiúnk. Na sebaj, haladjunk szépen tovább, van még miről beszélni! ;)

„Néha olyasmi történik, amire nem számítasz. Néha valaki miatt megszeged a saját szabályaidat.”

A lényeg az, hogy a történtek hatására Allison többé-kevésbé, de elkezd megnyílni a világ felé; s ennek szerves részét képezi az, hogy azt is kideríti, vajon Esben részéről is hasonló érzések kaptak szárnyra a kísérletet követően, vagy csak képzelődött és jogosan vonult vissza megszokott csigaházába.

„Nem élheted az életed egy szobába zárkózva. Túl sok mindenből ki fogsz maradni.”

Ha már így szóba hoztam ezt a fiút, többször is, nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy akármennyire jó embernek ismertem meg, egész egyszerűen túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. Jóindulatú, segítőkész, okos, türelmes, jól néz ki – és még sorolhatnám a tulajdonságait napestig. Úgy érzem, az összes fellelhető pozitív jelző rá lett aggatva, hogy egy olyan karaktert kapjunk, aki megnyeri magának az összes létező és nem létező női szívet – beleértve persze Allison-ét is.

„Nem akarok egyfolytában félni; nem akarok attól rettegni, hogy a föld a talpam alatt bármelyik pillanatban darabokra hullhat. Boldog akarok lenni, igazán boldog.”

Még ezt is igyekeztem lenyelni, mondván, ez még nem akkora baj, ettől még lehet jó a történet, és vannak más szereplők is a könyvben. Sajnos a kedvencem közülük nem volt elég ahhoz, hogy elvigye a hátán az egész történetet… Ettől függetlenül azt gondolom, Ő az, aki tökéletes példát mutatott nekünk már a kezdetektől fogva, és sajnálom, hogy nem arra a szálra volt több hangsúly fektetve, ami vele állt szorosabb kapcsolatban.

„A gyerekkoromat a fájdalom, a visszautasítás és az üresség határozta meg, és olyan sokáig irányítottak ezek az érzések, hogy azt sem tudom, képes vagyok-e egy megálljt parancsolni nekik.”

Annyit elárulok, hogy a fentebb már emlegetett személyes kedvenc az Simon, Allison nevelőapja. Mivel tartom magam a spoilermentességhez, nem kezdek róla áradozni, vagy ódákat zengeni, de meg kell említsem, az én véleményem szerint nem egy Esben kellene mindenkinek, hanem egy Simon – ezzel pedig mindent elmondtam.

„Az, hogy későn érkezett, nem jelenti azt, hogy nem is számít.”

Ez az idézet szerintem elég sok tényezőre és karakterre egyaránt illik a könyvben – a legjobb barátnőre, Steffi-re is, akit ideje szóba hozni. Ahogy én levettem, ő sokkal inkább karakán és bátor - illetve olykor a vakmerő peremén egyensúlyozó - lány; aki a gyerekkorai problémáit úgy dolgozta fel, hogy sziklaszilárdra faragta magát érzelmileg, és hatalmas védőfalakat húzott maga köré, ahova csupán Allisont engedte be. A külvilág felé teljesen mást mutatott, mint amilyen belülről volt valójában. Elég sokszor változott a róla alkotott véleményem, ahogyan haladtunk előre a történetben, egy-két alkalommal tényleg sikerült meghatnia, de nem az írónő által tervezett mértékben.

„– Kapaszkodj bele abba az egyvalakibe. Emlékszel? Te itt vagy nekem, neked meg itt vagyok én. Ha pedig elég szerencsés vagy ahhoz, hogy találj egy – csak egyetlen egy – embert ebben a szívtelen világban, aki miatt az egésznek van értelme, akit szeretsz, akiben bízol, és akiért ölnél, akkor kapaszkodj bele, de baromi szorosan, mert valószínűleg ez minden, amit valaha kapni fogsz.”

Továbbra is az őszinte és normális hangvételhez tartva magamat, azt tudom Nektek mondani, hogy ha már ennyi komoly téma helyet kapott ebben a kötetben, ahogyan azt már korábban említettem, és még nem is hoztam fel az összeset, mert akkor soha nem érne véget ez az értékelés, és akármennyire szeretek írni, azért ennyire még én sem vagyok mazohista, akkor már azt vártam, hogy mindegyik viszonylag részletesen ki lesz fejtve, és megtudom, miért szerepelnek a történetben, illetve milyen befolyással vagy hatással vannak a történésekre. Ebből adódóan egy hosszabb terjedelemre számítottam volna, nem pedig arra, hogy a cselekmények gyors egymásutánban kövessék egymást, és bele legyenek sűrítve alig 370 oldalba.

„– Tudom, hogy törékeny vagy. Megértem. – Még mindig a vállamhoz ér a keze. – De egyúttal keményebb vagy, mint hinnéd. Most is harcolsz, a harcosok pedig nem gyengék. De nem kell egyedül vívnod a harcot.”

A befejezés felé közeledve már csak úgy reagáltam az újabb fordulatokra, hogy „Mi jöhet még? Dráma drámával, megfűszerezve egy csepp drámával.” Nem győzöm hangsúlyozni, hogy alapvetően nem lett volna ezekkel semmi gondom, de együtt már túlment egy határon legalábbis nálam. Az is eszembe jutott, hogy lehetséges, hogy csak egy kritikusabb időszakban talált meg Jessica Park könyve, de maga az olvasásélmény, amit kaptam tőle, erősen emlékeztet Tarryn Fisher – F*ck Love! c. Rubin Pöttyösére, és ez valahol nagyon bánt.

Teljes szívemből szerettem volna megkedvelni és úgy látni ezt a könyvet, ahogyan a hasonlóan fontos és komoly témát feldolgozó kedvenceimet, mert olyan sok jót olvastam/hallottam róla. Jobban belegondolva, lehet emiatt túl magasra tettem az elvárásaimat, s nem sikerült megugrania őket az írónőnek.

„– Egyetlen negatív élmény felülírhat ezer pozitívat. Ami miatt a szeretet tengerében csak az egyetlen fuldoklót veszed észre.”

Ettől eltekintve nagy érdeme a 180 másodpercnek, hogy a stílusa elképesztően könnyed, s egyszerűen olvastatja magát. Amint egy probléma megoldódik, már jön is a következő, az események színes kavalkádja pedig azonnal magával ragadja az olvasót, és teljes mértékben leköti a figyelmét. Abban egyet tudok érteni, hogy az írónő olyan érzelmi hullámvasútra ültet minket, ami egyáltalán nem mindennapi, és garantáltan maradandó emlékként fog bennünk élni – kérdés, milyen lesz az az élmény: negatív, semleges vagy pozitív.

„Nem baj, ha néha szomorú az ember, Allison. Attól még, hogy általában vidám, neki is lehetnek mélypontok az életében. Ez teszi őt emberré.”

Összefoglalva egy igazán különleges szerelmi történetet tudhat magáénak az, aki elolvassa ezt a könyvet. Több komoly, a napjainkban is jelenlevő problémát dolgoz fel, amiről fontos beszélnünk, és rengeteg olyan kérdést vet fel, amit nem mindig tudunk megválaszolni, ha önmagunkat kérdezzük. Van, amikor el kell fogadni a segítő kezet, ha felénk nyújtják.

Csillagozás: 3,5 / 5

Ajánlom… mindenkinek, aki szereti a romantikus műfajt, és azokat a könyveket, amik egyenesen a mozivászonra születtek.

~Anna

Sziasztok molyok! :)

Ezen az estén bizony a borítóleplezéseké a főszerep, úgyhogy fogadjátok szeretettel az Arkánum krónikák harmadik részének borítóját! ;)

A fülszöveg

A Méreghercegnővel és a Végtelen lovaggal kezdődő nagy kaland A tél halottaival folytatódik.

Vajon Evie képes meggyőzni két rivális szerelmét, hogy működjenek együtt? Az életük múlik rajta a New York Times bestseller szerző Kresley Cole Arkánum Krónikájában, amely egy fordulatos cselekményekben bővelkedő történet izgalmas mentőakciókkal, megváltással és a létező legalantasabb bosszúval.

Szívszorító döntések

Evie-t szinte elvarázsolja a nehézségek nélküli élet a Halálnál, mígnem Jacket elkapják a Szeretők, a két legrettenetesebb Arkánum. Bármit megtesz, hogy megmentse, ha kell, még a Halál gyönyörű műkincsekkel és kényelmi eszközökkel teli börtönéből is megszökik, mit sem törődve egykori szerelme lopott pillantásaival.

Bizonytalan győzelem

Bár a szíve egy darabja a Halállal marad, Evie nekivág a veszélyekkel teli posztapokaliptikus pusztaságnak, hogy a szövetségeseivel összeállva közösen támadjanak a Szeretőkre. Egy ilyen félelmetes ellenség legyőzéséhez haditerv szükséges, ami azt jelenti, hogy Evie-nak, Jacknek és Aricnak szövetkeznie kell. Evie maga sem tudja eldönteni, mi a nagyobb lehetetlenség: túlélni a rabszolgakereskedőket, a pestist, a zsákosokat és a többi Arkánumot, vagy rávenni Jacket és a Halált az együttműködésre.

Két hős visszatér

Szerelem és gyűlölet között keskeny a határvonal, és Evie-nak fogalma sincs, hányadán áll Jackkel vagy a Halállal. Vajon ez a valószínűtlen hármas le tudja győzni a Szeretőket, mielőtt egymást ölnék meg?

Íme a borítónk

>>Ha szeretnéd megvenni a folytatást, ide kattintva megteheted>>

>>Ha kívánságlistára szeretnéd tenni a Molyon, kattints ide>>

Az írónőről

Kresley Cole, New York Times bestsellerszerző a Halhatatlanok alkonyat után és a fiatal felnőtteknek szánt Arkánum Krónikák sorozat írója. Regényeit számos nyelvre lefordították, eddig háromszor zsebelte be a RITA-díjat, neve az amerikai és külföldi bestseller-listák éllovasai között szerepel.

~Anna