Lap lap után

Sziasztok molyok! :)

Képzeljétek, ma egy igazán különleges interjúval érkeztem nektek, ugyanis Nagy Judit felelt a kérdéseimre, a pánikbetegeknek szóló könyvével kapcsolatban. Olvassátok, csak amit írt, nem mindenki áld meg ilyen tartalmas válaszokkal. ;)

1. Mikor érezted azt, hogy össze kellene foglalni a tapasztalataidat a pánikkal kapcsolatban?

Azt hiszem már régóta sejtettem, hogy az írás segíthet, mégis, csak hosszú idő múlva „léptem a tettek mezejére”. Sokszor az ember tudja, hogy bele kéne kezdenie valami új, nagyobb horderejű feladat elvégzésébe, például ideje lenne készülni a felvételi vizsgára, elkezdeni fogyókúrázni, sportolni, megtanulni egy idegen nyelvet vagy esetleg végre megírni azt a bizonyos önéletrajzot, ami akár belépő lehet egy másik munkahelyre, valamiért egy ideig mégis halogatja a cselekvést. Talán mert bizonytalan, nem mer belevágni, nincs elég önbizalma, időhiányban szenved, vagy egyszerűen csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Ha az elhatározás elég komoly és egy ideje már ott motoszkál a fejünkben, egyszer csak mégis belevágunk.

De hogy a kérdésre válaszoljak, amikor nem csak azt éreztem, hogy össze kellene foglalni a tapasztalatokat, hanem bele is kezdtem az írásba, nagyon elkeseredett és magányos voltam. Mivel nem vagyok és nem is voltam abban a helyzetben, hogy magamat sajnálva bármiféle elkeseredettségnek alárendelhessem magam, tovább kellett haladnom a problémamegoldás útján. Közben megtapasztaltam, hogy az írás jó társ. Bármit, amit csak gondolsz, papírra vethetsz. Egy darab fehér papír előtt igazán nincs mit titkolnod, nyugodtan „kipakolhatsz” és közben magadat is szembesíted a tényekkel.

2. Mi késztetett erre a lépésre?

Nagyon egyszerű. Eszközt kerestem a pánik ellen. Mindenféle dolog érdekelt és mindent kiakartam próbálni, ami csak egy kis eséllyel is kecsegtethet. Amikor elkezdtem az írást, már egy ideje jól ismertem a pánikot. Sok mindent próbáltam ellene, de valahogy nem akart békén hagyni.

Gyorsan rájöttem, hogy az írás hasznos és nem utolsó sorban élvezem is.

Az írás gyógyító hatását tudományosan bizonyították. Én ezt csak alátámasztani tudom. Ha rá tudjuk venni magunkat, hogy kiírjuk magunkból, mit is gondolunk valójában, egy idő után rájövünk, hogy írni igenis jó. Amikor valamiről „csak úgy” gondolkozunk, a gondolataink egy idő után elkalandoznak, a végén már el is felejtettük, honnan indult az egész gondolkozósdi. Az írás alkalmassá tesz arra, hogy a gondolatainkat összegezzük, strukturáljuk, átláthatóvá tegyük. Csak egy nagyon egyszerű példa, amikor bevásárló listát készítünk. Ha lista nélkül megyünk a hétvégi nagy bevásárlásra, előfordulhat, hogy egy-két fontos vagy kevésbé fontos dolog lemarad a listáról. Ha a gondolatainkat összeszedjük és papíron összegezzük a főzéshez szükséges hozzávalókat, jóval kisebb a hibázás lehetősége.

Az írás kényszerít arra, hogy bizonyos dolgokról gondolkodjunk és megfogalmazzunk valamit. És bizony, ha egy adott témával kapcsolatban kötelezően elkezdünk gondolkozni, akár csodás felfedezéseket is tehetünk.

Az írás - a gondolatokkal ellentétben – kötelezettséget von maga után: ha egyszer valamit leírunk, nyomatékot adunk annak, amit gondolunk és kitűzünk magunk elé.

3. Már a kezdetektől fogva könyvnek szántad a soraidat, vagy más elképzelésekkel indult ez az ötlet?

Egyáltalán nem. Az írás először csak napló céllal indult, csakis és kizárólag saját magamnak. Nyilvánosságról ekkor még szó sem volt, ennek a gondolata meg sem fordult a fejemben.

Aztán rájöttem, hogy amit leírtam jó, hasznos, eredményes, bevált. Az egész alapja a szakirodalmakban is hirdetett technikák megismertetése sok-sok egyszerű, könnyen érthető, gyakorlati példán keresztül. Másrészt a világ, sajnos, tele van magányos pánikosokkal, akiket a pánikipar nem kímél, betegségtudattal, reménytelenséggel és gyógyszerekkel töm, és akik ugyanakkor szerintem képesek lennének önmagukra támaszkodva kis segítséggel, de talpra állni.

A pánikból kivezető út nemcsak hosszú, de meglehetősen nehéz, és gyötrelmes is, sok önfegyelmet és alázatot kíván. De végig lehet járni! Cserébe talán sok-sokévnyi sikertelen próbálkozás után, az alagút végén ott a fény. A fény felé haladva egyre határozottabban látszik a megoldás, élvezhető a siker, legyőzhetőek a korlátok, és újra kinyílik mindenki számára a világ. Amikor a magamfajta szerencse fia rátalál a saját, pokolból kivezető útjára, egy idő után egyre világosabban látja, merre kell mennie, és mit kell tennie, nemcsak hogy saját magát, de sorstársait is győzelemre segítse. Csakis így nyerhet értelmet az életében miden szenvedés, zsákutcába torkolló próbálkozás, kudarc és szűnni nem akaró magány…

4. Miért gondoltad jónak, hogy ennyire megnyílsz az olvasók felé? Tartottál attól, hogyan fog ez elsülni?

Az, hogy a könyv megjelentetésének, egyenes és természetes következménye, hogy az emberek, így a közvetlen környezetem előtt is kitárulkozom és tulajdonképpen egy „új oldalammal mutatkozom be”, először – amikor hirtelen fejest ugrottam a dologba – nem érdekelt. Szerintem, egész egyszerűen nem jutott el a tudatomig. Mielőtt a kiadóval a szerződést aláírtam volna, már kezdtek kétes, tétova gondolataim lenni, valóban kell-e ez nekem. Aztán úgy véltem, most már mindegy, akárhogy döntök, úgy is csak később derül ki, ha mégiscsak másképp kellett volna cselekednem. Ha visszakozom, akkor miért csináltam az egészet? Valóban el tudtam volna engedni a dolgot? Nem, nem hiszem. A nyughatatlanságom vitt előre.

Az életem egyik alapvető problémájának, ami egyébként rajtam kívül a mai társadalom nagy-nagy tömegét fertőzi és tartja a szabad akaratától és elképzeléseitől távol, komoly rabságban, a mindenre ránehezedő megfelelési kényszert tartottam. Ott lenni, térben és időben mindenhol, úgy ahogyan azt mások kitalálták és elvárják. Teljesíteni, bizonyítani, mindig mindent megoldani. Ma igazán már csak magamnak szeretnék bizonyítani, hogy képes vagyok bizonyos dolgokra, amiket eddig elképzelhetetlennek hittem és ugyanúgy bizonyítani a gyerekeimnek, hogy sok-sok mindent képesek elérni, amit egyébként nagyon szeretnének. Képesek megvalósítani az álmaikat.

Ha eljutsz arra a szintre, hogy felismered a problémát az jó. Ha már ki is mered mondani, az még jobb, nagyon jó. De ha igazán eredményt akarsz, objektíven is változtatnod kell a szemléletmódodon. Amikor úgy döntöttem, hogy a könyvet kiadatom, pontosan ezt tettem. Bebizonyítottam magamnak, hogy valóban nem számít, mit gondolnak, mit akarnak, vagy mit tartanak mások. Magamat felfedve hogyan viszonyulnak majd hozzám, hogyan vélekednek rólam és az én történetemről. Persze fontosak a vélemények, de elsősorban én számítok és az, amit én, te vagy mi szeretnénk. Sokkal fontosabb, hogy a „meglepődött” környezetemen kívül, a könyv és annak üzenete valóban eljusson a célközönséghez és reményeim szerint célba is találjon.

Aztán most, hogy már nagyjából három hónap eltelt a könyv megjelenése óta, azt hiszem egy-két talán nem várt reakciót leszámítva, „nem sült el” rosszul a megjelentetés. Azt az egy-két reakciót pedig próbálom kezelni, azok talán éppen kellettek ahhoz, hogy bizonyos emberi-érzelmi kapcsolatokat tisztába tudjak tenni magamban.

5. Merted volna azt mondani, hogy író leszel? Gondolkoztál már ez előtt is az íráson? (Akár más témában, műfajban?)

Nem, soha. Most sem gondolok, úgy magamra, mint egy íróra.

Az életem dolgairól sokszor szélsőségekben gondolkozom. Ez nem jó, mert nem csak fekete és fehér létezik, hanem például ott van nekünk a sokszínű szivárvány is. Ezt én is tudom, időnként mégis „meg kell magam erőszakolnom”, hogy észrevegyem a köztes állapotokat vagy egyéb lehetőségeket. De ha egyszer valamit kitalálok magamnak, mint például, hogy írok egy könyvet, nincsenek köztes állapotok vagy megoldások. Csak a cél van és annak megvalósítása.

Ezek a magamnak „kitalált” feladatok általában spontán jönnek. Néha persze jó lenne „lazábban” élni, de úgy tűnik, nekem az nem megy, valahogy nem arra vagyok kitalálva.

Inkább azt szeretném, ha a könyv olvasói nem, mint szerzőre vagy íróra, hanem barátként, lelki társként gondolnának rám.

6. Mit éreztél az alkotás folyamata közben? Sok dolog kavargott a fejedben ekkor?

Elég letisztultak voltak a gondolataim. Tartalomjegyzékszerűen összeszedtem miről is akarok, kellene írnom. Miután megvoltak a fejezetcímek, könnyen megtöltöttem őket tartalommal.

7. Ha egy szóval kellene jellemezni a könyvedet, mi illene hozzá a legjobban?

Egy korábbi interjúban, azt kérdezték tőlem, honnan a cím, az Üsd ki a pánikod!, ami első hallásra olyan, mint egy bokszolóhoz intézett felhívás. Az „Üsd ki a pánikod!” tényleg pontosan olyan, mint egy bokszolóhoz intézett felhívás. Az üzenete: ha győzni akarsz, vedd fel végre a kesztyűt, és küldd padlóra a pánikod!

Ha egy szóval kellene jellemeznem a könyvet, akkor az a GYŐZELEM lenne!

8. Szeretnél még a témában további köteteken dolgozni?

Nem, nem tervezek egyéb kötetet. Bár ezt sem terveztem…

9. Mit gondolsz, elérted a kitűzött célodat a könyvvel, amit szerettél volna?

Nem tudom, jó lenne sokkal több visszacsatolás. Elkövettem egy hibát, és szeretném ezt az interjút megragadni, hogy korrigáljam. Írói oldalam vagy bloggom nincs, legalábbis egyelőre, amíg mínuszokban számolom a szabadidőmet. Viszont szeretnék visszajelzéseket, személyes tapasztalatokat, kérdéseket, kéréseket, egyebet, ami bárkinek, aki a könyvemet olvasta fontos lehet. Ide várok minden személyes megkeresést: nagy.judit1028@gmail.com; az utószóból ez kimaradt.

10. Kinek ajánlanád az Üsd ki a pánikod!-at?

Az Üsd ki a pánikod! első sorban pánikosoknak szól. A személyes tapasztalatok megosztása alapvetően őket szeretné segíteni. De bátran ajánlom azoknak is, akiknek pánikos családtagjuk, barátjuk, ismerősük van. Mindenkinek, aki kicsit is meg szeretné érteni a pánikosok világát, hogy aztán segíteni tudjon az akadályokat közösen leküzdeni.

Ahogyan azt a könyvben is leírtam, én magam kétféle betegségfelfogással találkoztam: vannak, akik úgy tekintenek a pszichés betegségekre, mint megváltozott állapotra, mint mondjuk egy influenzára, amiből ki lehet gyógyulni, és a kúra után minden megint a régi lesz, mindenki visszaváltozik normális emberré. Be kell venni a dilibogyót, amit felír a pszichiáter, vagy elmenni terápiába, és akkor minden rendben lesz. A másik, és szerintem ők azok, akik többen vannak, a pánikot hisztinek tekintik, amit az ember tetszés szerint abba tud hagyni, csak össze kell szednie magát.

Persze mi, pánikosok tudjuk, hogy mindkét felfogás alapvetően téves. Aki a könyvet nem pánikosként olvassa, talán közelebb kerül ahhoz, hogy megértse a pánikos problémáit és valóban segíteni tudjon legyőzni a „fenevadat”.

+1 Mit üzensz az olvasóidnak?

Az önsegítő könyvek csapdája, hogy amikor egy nekünk éppen témába vágó könyvet, például pánik, meglátunk a könyves polcokon, úgy érezzük, hogy nekünk azt azonnal el kell olvasni. Meg is vesszük a könyvet és mohón neki esünk, mert egész egyszerűen azt gondoljuk, hogy hirtelen megtaláljuk a megoldást arra a problémára, amitől éppen szenvedünk. A könyvet viszont nem elég csak mohón elolvasnunk, hanem azt, ami ott le van írva, többnyire követnünk is kellene. Ha valamivel egyet értünk, magunkban helyeselünk, viszont nem elég csak azonosulnunk a gondolatokkal, hanem azokat a gyakorlatban is magunkévá kell tennünk. Ha valaki megérti ugyan a szabályokat, de nem alkalmazza azokat, továbbra is egyhelyben topog majd. Ha azonban elszánja magát és kipróbálja a javasolt technikákat, például nem fecsérli tovább az idejét a betegsége vagy a múltja felkutatására, terel, ha jön a pánik, veszi a bátorságot például az expozícióhoz és beépíti a sportot a mindennapi életébe, stb. - biztosan mondom és ígérhetem, ha teljesen tünetmentes nem is lesz, de kiszabadul a pánik fogságából.

Mindenképpen köszönöm a bizalmat azoknak, akik már megvették és elolvasták a könyvet. Bízom benne, hogy nem okoztam csalódást és találtak önmaguk számára is hasznos tanácsokat. Illetve remélem, hogy sikerül, felkelteni, azok érdeklődését is, akik még nem olvasták ugyan, de érintettek a témában.

>>Ezen a linken további érdekességeket és információkat találtok Judit könyvéről>>

>>Itt pedig akár bele is olvashattok az egyik kedvenc fejezetembe ;)>>

~Anna & Nagy Judit

Sziasztok molyok! :)

Végre-valahára újra egy értékeléssel érkeztem nektek! Nemrég fejeztem be egy eszméletlen könyv olvasását, aminek az élményét mindenképp szeretném Veletek is megosztani. :)

Szerző: Barczikay Lilla

Cím: Szobortánc

Kiadás éve: 2017

Kiadó: Ad Librum

Oldalszám: 160 oldal

Műfaj: Kortárs, fantasy, misztikus

Ó, te jó ég… Egyszerűen nem jutok szóhoz! Annyi minden történt ebben a 160 oldalban, hogy azt megfogalmazni is lehetetlen. Annyi kérdést hagy megválaszolatlanul, annyi lehetséges végkimenetelt bocsájt előre az írónő, hogy az már hihetetlennek minősül - felháborító, s lenyűgöző egyben. Olyan sok gondolat kavarog a fejemben, a temérdek érzelemmel együttesen, hogy nem hagy nyugodni a tény, hogy mégis mi jöhet ezek után? És a legfontosabb: miért?

„Miért hiszik, hogy sikerrel járhatnak, miután ő maga újra és újra elbukott?”

Jól van, megpróbálom az elején elkezdeni az egészet:

Ahogy a fülszöveg előre sejteti, két síkon fut az egész könyv, ami igazából csak egy plusz izgalmi faktort ad az összképnek - mindig akkor tudnánk meg valamilyen újdonságot, vagy akkor kapnánk egy elhintett információmorzsát, amikor átváltunk a másik nézőpontra. Ennek köszönhetően az olvasók garantáltan falni fogják az oldalakat, sőt! Saját magamból kiindulva mondom ezt, mivel az én kíváncsiságom és a vágyam is csak egyre nőtt, hogy megtudjam, mi a csuda folyik itt, mert hasonlóan nehéz volt összerakosgatnom a kirakós darabjait, mint az egyik főbb szereplőnknek - na de róla majd később mesélek. ;)

„Arra tanították, hogy érje be sejtelmekkel, mert azok illékonyabbak a tényeknél.”

Az idegen, aki az utcákon lépdel, képes megtáncoltatni a szobrokat. Az árny, aki az éjszakában suhan, hidegvérrel öl, csak hogy érezzen valamit. Ennek a két személynek pedig sokkal több köze van egymáshoz, mint azt gondolnánk.

Az elfeledett lánynak meg kell birkóznia a családjával, és a gyűlölettel teli bátyja nem könnyíti meg a dolgát. Az egyetlen reménye Keith, aki mit sem tud róla, és békítő félként áll ő és a bátyja közé.

„Megtanulta, hogy először a benne lapuló gonoszt kell legyőznie.”

A gyilkosnak azért kell küzdenie, hogy érezzen. Az üresség ellen harcol, nap, mint nap, és tudja; bármelyik pillanat az utolsó lehet. Csakis az ösztönei hajtják előre, de mi történik akkor, ha már ezek sem tudják éltetni?

„Érezni akart, érezni, ahogy az adrenalin keresztülszáguld a testén, ahogy a szíve hevesen kezd dobogni az élvezettől, ahogy a lába ég a futástól, ahogy a bőrén végigfolyik valakinek az életadó, meleg vére. Minden porcikája, minden idegszála érzésekért sikoltozott. (…) Akart valamit, bármit, ami elűzi fejéből az ürességet.”

Azt hiszem, mind a két karakterünk elég érdekességjegyet hordoz magában, ami már alapjaiban véve egy nem mindennapi történetet ígér, arról nem is beszélve, hogy számomra az volt a legkülönlegesebb, ahogyan kettejük sorsa egybefonódott, és még több izgalmat csempészett ezzel az írónő a könyvébe.

Attól azonban sajnos nem tudok eltekinteni, hogy néhol „tipikus” filmes/klisés leírások vagy mondatok hangzottak el. Ezek minimálisan rontottak az olvasási élményemen, de ettől eltekintve semmilyen zavaró tényező nincs jelen a regényben.

„Nem tudta mivel felrázni magát.

Nem tudott megszökni.

Nem tudott vadászni.

Teltek a napok. A lány elvesztette az időérzékét.

Már nem volt miben reménykedni. Nem tudott mire várni.

Csak sodródott és várta, hogy vége legyen.”

A rengeteg izgalmas jelenet és a megannyi titok közt lavírozva egy olyan könyvet olvashattam Lillától, ami egyszerre adott meg nekem mindent, és hagyott bennem egy hatalmas, tátongó űrt.

Az írónő elképesztő fantáziával lett megáldva, s higgyetek nekem, akkora öröm volt egy egyedülálló alapkoncepción nyugvó fantasztikus-misztikus kötetet olvasni! Ráadásul egy magyar szerző tollából!

Úgyhogy kedves molyok, ha kíváncsiak vagytok, milyen lehet, ha a szobrok életre kelnek körülöttetek, és nem rettentek vissza a kínzó várakozástól, ami a felsejlő titkok megfejtését illeti, vessétek bele magatokat ebbe a könyvbe! Felejthetetlen élmény lesz, azt én is garantálom. ;)

Csillagozás: 4,5 / 5

Ajánlom… mindenkinek, aki egyszerre vágyik valami eredetire és hátborzongatóra.

~Anna

Sziasztok molyok! :)

Erre a hétvégére egy újabb értékeléssel érkeztem nektek, méghozzá egy igencsak szokatlan olvasmányomról, ami kiemelt a hétköznapokból, s elvitt magával egy teljesen másik világba, ahol csak én és a könyv története léteztünk. Kíváncsiak vagytok, milyen, ha az álmok és a valóság keresztezik egymást?

Szerző: Sajter Gizella

Cím: Vízvonal

Kiadás éve: 2017

Kiadó: Könyv Guru

Oldalszám: 112 oldal

Műfaj: Kortárs, spirituális

Hűha, nem is tudom, hogy hirtelen mit is írhatnék erről a könyvről. Annyira szép volt, annyira összetett, s mégis akadt pár dolog, ami okozott egy minimális zavaró érzetet. Most már tudjátok, hogy az nem kifejezés, mennyi vegyes érzelem kavarog bennem, ahogyan ezeket a sorokat írom. Na de kezdjük az elején, s fedezzük fel együtt azt a választóvonalat - vízvonalat -, ami az álmok és a valóság közt húzódik.

„Megérteni mégsem tudtam, hogyan lehetséges, hogy álmomban megszületik egy érzés, ami annyira erős, hogy áttör az ébrenlétbe. Ott pedig úgy él, fejlődik és befolyásol, mintha ott keletkezett volna.”

Az írónő egy olyan spirituális világba kalauzol el minket, ami egyszerre gyönyörű, titokzatos és kínokkal teli. A főszereplőnkön keresztül ismerhetjük meg azt a másik, sejtelmes valóságot, amit a fülszöveg is ígér - s hogy ti, leendő olvasók mit gondoltok erről, azt derítsétek ki ti, saját magatok.

„Fel sem tűnt, hogy lassan átcsúszok egy addig ismeretlen világba, amely láthatatlan, de erősen érezhető. Mintha ébren álmodtam volna.”

Úgy érzem, ennél a történetnél nem is igazán a tartalomban említett karakteren van a hangsúly, sokkal inkább azon, hogyan képes találkozni az álmok által a múlt, a jelen, és a jövő. Ez a hármas egység, s annak megannyi elgondolkodtató tényezője vonul végig a regényen, ~~véleményem szerint,~~ nem kis odafigyelésre késztetve az olvasót.

„Ők, akik - bár mindaddig nem voltak részei az életemnek - abban az egy időszakban mégis a legközelebb kerültek hozzám. Úgy fogták a kezem, mintha mindig is mellettem lettek volna. Majd egyik pillanatról a másikra megszűnt a varázs. Amilyen közel voltak rövid ideig, éppen olyan távoli idegenné változtak. Mintha sosem jártak volna az életemben.”

Maga az alaptörténet olyan hangulatot teremtett, mintha éberen lebegnék az ébrenlét és az alvás határvonalán - ezt az érzést tökéletesen megalapozták a ,,beköszöntő versek”, s a fejezetek végén ill. elején levő további költemények. Úgy éreztem, hogy szükségesek is voltak, az átkötés, továbbszövés szempontjából, így számomra csak újabb gondolkodásra késztető szavakként hatottak, s fokozták az olvasás élményét, az izgalommal és feszültséggel együtt.

„De félek nem akarni és

akarni nem merek,

mikor alámerülnék

rettegek, hogy nem

fulladok meg és látnom

kell a birodalmat

melynek tébolyult

királynője én vagyok.”

Gizella sajátos stílusa megköveteli az éber lélekjelenlétet olvasás közben, ugyanis rettentően kell figyelni, éppen hol járunk térben és időben. Egy-két helyen vettem csak észre, hogy néha a mondatok megfogalmazása nem a legtökéletesebb, de ez az általa nyújtott élménynek és a kiváltott érzelmi katarzisnak köszönhetően teljes mértékben elhanyagolható volt. (Ha figyelmesen követi az olvasó a sorokat, 100%-ban érteni fogja, mikor és mit szeretne átadni az írónő.)

„Elfogadtam a cellát, amely biztonságot adott cserébe. Meghaltam. Mert a biztonság a halál. Az élet nem biztonságos. Az élet vakmerő, őrült terv, amelynek már a gondolatától is kiráz a hideg! Az élet kockázatos szökés; látszólag a mindenből a semmibe, de valójában a semmiből a mindenbe.”

Igazság szerint azt kell mondjam, hogy ez a könyv egy hatalmas meglepetés, s egyben pozitív csalódás volt számomra, ami a kezdeti félelmemet és tartózkodásomat úgy repítette el, mint a sosem látott emlékek egy másik élet darabkáit az álmok világába.

Úgyhogy kedves könyvmolyok, ha készen álltok felfedezni egy lélek legmélyebb és legrejtettebb történetét, ne habozzatok! A Vízvonal a Ti könyvetek!

„A kereső útja ott kezdődik, ahol véget ér.”

Csillagozás: 4 / 5

Ajánlom… mindenkinek, aki szeretne egy lélekemelő utazást tenni álmok és emlékek közt.

~Anna

Sziasztok molyok! :)

Ma egy igazán különleges értékelést hoztam nektek, ugyanis még ősszel felkeresett egy írónő, aki nem akármilyen témában kért fel olvasásra - egy pánikbeteg tanácsait tartalmazó könyv tulajdonosa lettem pár napon belül, s én, mint pár éve gyógyultnak nevezhető beteg, alig vártam, hogy belevethessem magam az olvasásba. Azt hiszem ez az értékelés kicsit személyesebbre és őszintébbre sikeredett, remélem ez csak hozzájárulni fog ahhoz, hogy átérezzétek, mi mindent tud adni az olvasóknak Judit a könyvével!

Szerző: Nagy Judit

Cím: Üsd ki a pánikod!

Kiadás éve: 2017

Kiadó: Ad Librum Kiadó

Oldalszám: 144 oldal

Műfaj: Kortárs, pánikbetegség, szorongás

Ahogyan fentebb említettem, nagyon kíváncsi voltam, amikor először a kezeimbe vettem és jobban megnéztem a könyvet. El is gondolkoztam, hogy mégis milyen benyomásom lesz róla? Mennyire fogom unni? Élvezetes lesz, vagy unalmas? Kioktató, esetleg túlzottan dokumentumregény beütése lesz? A legkellemesebb csalódást az okozta, hogy ezek közül egy sem igaz Judit írására, s annak ellenére, hogy egy komolyabb témát dolgoz fel, ~~elvégre mégiscsak egy betegségről beszélünk,~~ nagyon könnyen olvasható, sok hasznos tanácsot tartalmaz, s nem egy olyan gondolatot fogalmaz meg, amin én is elméláztam olvasás közben.

„Az életeden csakis te, önmagad változtathatsz.”

Azt hiszem, ez lehetne ennek a vékonyka, ámde annál többet mondó könyvnek a kulcsmondata. Hiszen ez igaz, nemde? Amikor nyolcadikos koromban elgázoltak - tudniillik egy nyugdíjas sofőr kielőzte a zebra előtt megálló kocsit, ami éppen átengedett - és nálam is kialakult egyfajta szokásként a pánikroham, pár hónap után már nem bírtam elviselni azt a halálfélelmet, ami akkor tört rám, ha át kellett mennem egy zebrán, úgyhogy elhatároztam, hogy segítséggel, vagy anélkül, de igenis tenni fogok ez ellen.

„Ha győzni akarsz, szükséged van rá, hogy higgy magadban.”

Attól eltekintve, hogy egy remek pszichológusra akadtam, már az első keresés eredményével (nyilván más gyerekeknek szakembert keresni, mint felnőtteknek, de nem biztos, hogy egyszerűbb is), abba nem mentünk bele, hogy pontosan mi is az a pánikbetegség, és milyen fajtái vannak.

Az írónő ezt az előszó után röviden, lényegre törően elmagyarázza, úgy, hogy ne érezzük túl soknak az információt, hanem éppen kielégítse egy „átlagos ember” igényét, ami a miért? kérdésre adott választ illeti.

„A szorongásos pánik tulajdonképpen egy katasztrófafilm a fejben. A film főszereplői mi vagyunk, pánikosok, és tulajdonképpen mi vagyunk a film írói/rendezői is.”

Miután elolvastam ezt a fajta elképzelést a szorongásos pánikról, nagyon sokáig keringett még a fejemben, s ahogyan haladtam a fejezetekkel, egyre jobban megerősödött bennem az az elképzelés, hogy igenis van ebben valamilyen igazság.

Hiszen ahogyan az írónő is írta, a pánikrohamot saját magunk okozzuk/hozzuk létre, és ugyanúgy mi vagyunk azok is, akik tenni tudnak ellene. Hatalmas eltökéltség, s elszántság kell hozzá, de a saját tapasztalataimból kiindulva merem állítani, hogy le lehet győzni.

„Ne feledd, az életben semmi sem oldódik meg attól, ha csak gondolkoznak rajta.”

Számomra az volt a könyv legnagyobb pozitívuma, hogy az írója is a saját élményein, tapasztalatain keresztül próbál segítő kezet nyújtani a hozzá hasonló személyeknek, és ennek a személyességnek, kinyílásnak köszönhetően egyáltalán nem csap át szakkönyvbe a munkája, amit ebbe az egész regénybe beletett.

A szemléltető ábrák, és a magánéletből vett példák adtak egy afféle nyugodt, mondhatni baráti beszélgetés élményével felérő hangulatot az oldalaknak, s olykor még meg is mosolyogtattak, ami külön öröm volt, a sulis hétköznapok közepette.

Igaz, akadnak benne olyan támpontok, amiket méltán tekinthet közhelynek az ember, de nekem erről az a véleményem, hogy alkalomadtán ezek a tanácsok sokkal többet tudnak segíteni, ha az illető rájön, tényleg mekkora igazság rejlik mögöttük.

„A mindennapok hőse te vagy!”

Összességében azt gondolom, hogy Juditnak sikerült egy olyan könyvet megalkotnia, ami nem csakis szakmai tényekkel segít a pánikbetegséggel együtt élőknek, hanem megmutatja nekik azt, hogy van remény, ahogyan van kiút is - csak tenni kell érte, hogy megtaláld, és ténylegesen kiüthesd a pánikodat, amire a cím - és Judittal együtt én is biztatlak.

Csillagozás: 4,5 / 5

Ajánlom… azoknak a pánikbetegséggel küzdő embereknek, akik még nem tudják, hogy bennük is egy hős lakozik.

~Anna

Kiemelt bejegyzés

RÓLAM - Bemutatkozás leendő olvasóimnak

Rendszeres olvasóim

Ennyien jártatok már itt :) ♡

Keresés

Népszerű a blogon

Blogarchívum

Címkék

Mit olvasok éppen?

Megtalálhattok Facebookon :)

És Instagramon is :)