Most
két olyan novelláról lesz szó, ami valamelyikünknek elnyerte a tetszését,
valamelyikünknek pedig nem. Úgyhogy igen, ezennel érkezhet az első Jin &
Jang posztunk! Felkészültetek? ;)
Nekem bejött... ~ Dia
Be
kell vallanom valamit.
Nem
olvastam eddig Lakatos Leventétől és nem is terveztem, hogy fogok. Egész
egyszerűen vannak történetek, könyvek, emberek, akik körül minél nagyobb a
hype, engem annál jobban taszítanak…
Mégis
ez a novella az, amire x idő távlatából is viszonylag részletesen emlékszem, és
nem kell belelapoznom a könyvbe, ha szóba kerül; ezt sajnos a legtöbbről nem
mondhatom el.
Nem
arról van szó, hogy ez volt a legjobb novella a kötetben (bár akár lehetett is,
hiszen ez szubjektív dolog), de kétségtelenül ez tette rám a legnagyobb hatást,
erről gondolom azt, hogy azt kaptam, amit egy novellától szeretnék. Érthető
volt a történés és a csavar (volt több írás is az antológiában, amit többedik
újralapozásra sem értettem meg), megvolt az érdekes karakterek fejlődése és
ütött a csattanó. Imádtam a rosszfiú és a vallásos neveltetésű lány történetét,
főként mert, ha valakinek, akkor egy ilyen rövid pórázra fogott embernek, mint
Mimi, még nagyobb dolog, ha egy srác egyáltalán megláthatja a kivillanó
bokáját… meg a többit.
A
mondanivalója is olyan dolgot járt körül, amit ugyan hallunk minden nap a
védekezéssel kapcsolatban, mégsem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget,
mégpedig azért, mert nincs elég példa, nincs elég szomorú történet róla.
„… a közös
hétvége után pedig már azt találgattam, hogy poénjaimon vagy sokkal inkább
rajtam röhög. Azon, hogy én, a szerencsétlen belészerettem.”
Nekem nem jött be… ~ Anna
Hiába,
akármennyire is próbálkoztam, egyszerűen nem tudtam megbarátkozni Lakatos Levente - Minden, ami feledhetetlen…
c. novellájával. Félreértés ne essék, nem a történettel volt problémám mivel az kifejezetten tetszett, és nagyon
is tanulságosnak tartottam, hanem a kivitelezéssel.
A
mai napig nem tudom pontosan, hogy ennek mi lehet az oka, de valahogy ez a
stílus nekem nem jön be… Nagyon nem…
Értem én, hogy egy olyan fiúról van szó, aki bárkit megkaphat, és simán össze
is fekszik fűvel-fával, szarik a következményekre, s pont egy olyan lányba
szeret bele, aki az ő szöges ellentéte. Ez mind szép és jó, egy rosszfiú és egy
jókislány szerelméből nagyon jó sztorikat lehet kihozni - deee… valahogy ez
most számomra nem sült el jól…
Egyik
szereplő sem volt szimpatikus, még Mimi sem, ami eléggé elkeserített… Próbáltam
ezen túltenni magam, de nem segített az sem, hogy a romantikusnak, vagy éppen
erotikusabbnak szánt jeleneteket egytől - egyig vagy eltúlzottnak éreztem, vagy
pedig értetlenül néztem, mert számomra olyan valószerűtlennek tűntek bizonyos
dolgok, hogy nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmik megtörténhetnének - de lehet,
hogy velem van a baj…
Lényegében
a történet és a mondanivalója nagyon fontos, mivel ez a jelenség is sajnos egyre jobban jelen van
a mai világban; egyedül azt sajnálom, hogy a novella összességében nem nyerte
el a tetszésemet.
„Magával viszi a
reményt, és velem hagy mindent, ami feledhetetlen.”
Nekem bejött… ~ Anna
Mészöly Ágnes - Nem öl meg… c. története
volt az egyik, ami nagyon mélyen megérintett. Igen, durva volt a téma, igen,
ijesztő volt, igen, féltem is olvasás közben, és igen, remélem, hogy nem
történt ilyen senkivel, az írónővel meg főleg nem.
Az
a vicces az egészben, hogy egy teljesen hétköznapi szituációval indítunk, ami
fokozatosan válik egyre brutálisabbá, és egyre ijesztőbbé.
Dóra
egy teljesen átlagos lány, aki sosem gondolná, hogy pont munka után, pont vele
esne meg ilyesmi, de mint az a történetben is látszik, a legváratlanabb
helyzetekben tud ránk találni a szerencsétlenség, olyan emberek közt, akikről
nem feltételeznénk semmi rosszat. Egyszer mindenki ki tudja mutatni a foga
fehérjét, csak meg kell várni a „megfelelő” pillanatot.
Ebben
az egészben pedig az az igazán elszomorító, hogy egyre gyakrabban lehet ehhez
hasonló esetekről hallani. Az írónő pont azt mutatja meg az olvasóknak, hogy
mennyire egyszerű egy ilyen helyzetbe belecsöppenni, akár teljesen akaratlanul
is. Hiába, az ember sosem lehet elég óvatos, bármikor bármi megtörténhet - s
ezt a novella tökéletesen tükrözi. Azonban azt ki kell hangsúlyozni, hogy ha
segítséget kérsz, akkor nem gyenge vagy, hanem éppen ellenkezőleg: bátor vagy,
mert szembe tudsz nézni a történtekkel, s ezáltal képes leszel továbblépni. S
ne feledjétek:
„Ami nem öl meg, az megerősít.”
Nekem nem jött be... ~ Dia
Nekem
ez a novella nagyon nem volt gyere be. Az elején még igen, meg azt hittem, hogy
csípni is fogom, nem kicsit, de ahogy a végére kifutott a szál, az nekem
agyoncsapta az egészet.
Tudom
és tisztában vagyok vele, hogy vannak emberek, akiknek sajnos az első alkalmuk,
valahogy így, akaratukon kívül, liliomtiprással esik meg. Sőt, igen, akár ilyen
ijesztő körülmények között… de, hogy odáig fajuljon a dolog, hogy elkezdünk
késsel hadonászni…
Nem
tehetek róla, nekem ott egyszerűen átfordult az egész és már-már nevethetnékem
volt tőle. És nem azért, mert viccesnek találom, ha valakit megerőszakolnak, Jézusom, dehogy, távol álljon tőlem. Hanem
azért mert az érzések nem jöttek át eléggé. Nem tudott az írónő a novellában
tartani és így kívülről nézve, mintha egy rossz kabaréba csöppentem volna bele.
Mindenesetre,
örülök, hogy van egy ilyen is a gyűjteményben, mert még egy másik oldalról meg
van mutatva az, hogy hogyan sülhet el Az első. Nem baj, ha erről is kapunk
képet, információt.
Egyébként
érdekelt volna, hogy ennek a lánynak, aki egy ilyenen megy keresztül, hogyan
folytatódik a szexuális élete, mennyire lesz távolságtartó, félős, frigid, stb.
„Lerohant a
lépcsőn, csak hogy érezze, hogy van lába, hogy mozog, hogy igenis létezik
nyaktól lefelé. Minden egyeslépcsőfoknál egyre élőbbnek érezte magát. Egyre
élőbbnek, mocskosabbnak, megtépázottabbnak.”
~
Anna & Dia
