Lap lap után

Sziasztok molyok! :)

Végre ki tudtam törni a betegeskedésből és a vizsgaidőszak utáni olvasási válságomból, ezt pedig Emily M. Danforth lenyűgöző könyvének köszönhetem. Ezt az olvasásélményt próbálom most Veletek is megosztani - készen álltok?

Szerző: Emily M. Danforth

Cím: Cameron Post rossz nevelése

Kiadás éve: 2019

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 440 oldal

Műfaj: LMBTQ, kortárs

Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post

Hú. Még mindig teljesen a könyv hatása alatt vagyok. Alig jutok szóhoz, főleg így, pár perccel az olvasás befejezése után. Egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék, annyi mindent szeretnék most egyszerre leírni.

Ez az írónő olyan gyorsan felrepült a „legmélyebben tisztelt szerzők listájára”, mint viszonylag kevés, de rám nagy hatással lévő társa. Úgy érzem, képtelenség szavakba önteni azt, amit most érzek a művével kapcsolatban - azzal, amit ad, és ahogyan ad az embereknek.

„Az, hogy meg tudsz birkózni valamivel, még nem jelenti, hogy jót tesz neked.”

Nem hiszem, hogy egy teljesen átlagos kötetről beszélhetünk, ugyanis mielőtt rábólintottam a kérdésre a kiadó felől, miszerint elolvasnám-e ezt az újdonságot, egyre csak azon kattogott az agyam, hogy van - e olyan magyar fordításban is megjelent könyv, ami ténylegesen és ennyire nyíltan ~~számomra legalábbis nyíltan,~~ a női mássággal foglalkozik. Végtére is ez lett a fő ok, amiért igennel válaszoltam, és a lehető legnagyobb kíváncsisággal vetettem bele magam a könyvbe.

„Hogyan is állíthatnám magamról, hogy áldozat vagyok, amikor olyan hevesen vágyom a bűnre?”

És igazából, tudjátok, mit gondolok, visszatekintve magára az olvasás folyamatára?

Azt, hogy ezt a könyvet MINDENKINEK a kezébe kéne adni, egytől-egyig, mert nem lehet elmenni szó nélkül amellett, amiről mesél nekünk.

„(…) és akkor egyszer csak megszólalt a nagyi hangja valami minneapolisi kórteremből, de közben mintha a múltból jött volna, a múltamból, mintha ahhoz az énemhez szólt volna, aki már nem volt többé, és nem lesz soha többé.”

A főszereplőnk a címet is szolgáltató Cameron Post, aki 12 évesen elveszíti a szüleit egy autóbalesetben, és az élete fenekestül felfordul - csak ezt még nem veszi észre. A nagynénje, Ruth veszi a szárnyai alá, aki mélyen vallásos, s ennek megfelelően próbálja igazgatni unokahúga útját az életben.

Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de számomra pont ez tette kifejezetten ellenszenvessé Ruth karakterét, mivel én nem tudok egyetérteni azon nézetek többségével, amit ő vall ebben a könyvben - ez pedig leginkább az identitásra vonatkozó gondolatokban nyilatkozott meg.

„A homoszexualitás bűnének ellentéte nem a heteroszexualitás, hanem a szentség.”

Szó sincs arról, hogy ne hinnék Istenben, vagy megvetném a tanításokat a Bibliában - egészen egyszerűen nem tudom elfogadni azt az állítást, miszerint a homoszexualitás bűn. ~~Meg is kövezhettek ezért, akkor sem fogom így értelmezni ezt a kérdést.~~

„Hát, lehet, hogy a homoszexualitás pont olyan, mint a gyilkosság bűne, de tulajdonképpen ki is hal meg, ha a homoszexuálisok összegyűlnek bűnözni?”

Ezt az ellenérzésemet némileg enyhítette Cameron nagymamája, aki a maga régimódiságával sokkal rokonszenvesebbnek bizonyult - az pedig csak a ráadás volt, hogy mindig evett valami édességet, még akkor is, ha nem lett volna szabad, majd cukin bevallotta, hogy na jó, egy keveset mégis eltüntetett… :D

„Post nagyi azt mondta, ő már túl öreg a templomba járáshoz, anélkül is simán feljut a mennyországba.”

A tini szereplőkkel meggyűlt ugyan a bajom, mert nehezen tudtam azonosulni velük, abból adódóan, hogy már 15 évesen mondhatni rendszeres fű és drogfogyasztóknak lehet őket nevezni. Ezt elég nehezen tudtam elképzelni, tekintve hogy illegális dologról van szó, ezért kifaggattam a témáról a szüleimet, akik „megnyugtattak”, hogy ez egy teljesen reális ábrázolás.

„- Majd ha visszajöttünk, nyugodtan nézzétek meg a szótárban, mit jelent az, hogy esztétikai.

- Nincs valami köze a homoszexuális vonzalomhoz? - kérdeztem, nem olyan hangosan, mint Jane, de azért elég hangosan.

- Mert pont úgy hangzik, mint aminek köze van hozzá, és ha így áll a helyzet, akkor inkább kösz, nem, te bűnös. Engem nem fogsz csapdába csalni!

- Akkor már inkább a spontaneitást kéne megnéznünk – vette vissza a szót Adam, és most már egyértelműen mosolygott.

- Hogyne - bólogattam. - Meg a megközelítést. Meg az igényel szó jelentését. Fura, hogy eddig mindent megértettünk, amit a művész mondott nekünk, kiterjedt szókincse ellenére.

- Én igazából nem értettem - mondta Adam. - Még azt se tudom pontosan, hová megyünk. Megpróbálta elmagyarázni, de túl sok bonyolult szót használt, tudod? Úgyhogy csak bólogattam, amikor úgy éreztem, most bólogatni kell”

Fogalmazzunk úgy, hogy ezek után ezt a részletet figyelmen kívül hagytam, s úgy követtem végig Cameron törekvését másságának elrejtésére. Ez több szempontból is érdekes volt számomra, mivel az én környezetemben nem volt jellemző hasonló szigor ezt a témát illetően, másrészt viszonylag gyorsan bevette magát a köztudatba az LMBTQ fogalma, és emlékeim szerint akkor lehettem 9. vagy 10. osztályos - vagyis teljesen más korban, más közegben nőttem fel, és a nézeteim is a mai világhoz igazodnak ezt illetően. Nem is tudom pontosan meghatározni, hogy milyen érzés volt visszacsöppenni a kilencvenes évekbe, mivel csak a rokonaim és a szüleim emlékeiből vannak elég hiányos ismereteim - mindenesetre egyszerre ért fel egy afféle képzeletbeli túrával ebbe az időszakba, és egy lenyűgöző betekintéssel egy olyan lány gondolataiba és életébe, aki a saját neméhez vonzódik.

„Egyszerűen csak azért szerettem a lányokat, mert semmit sem tudtam tenni ez ellen.”

Magam sem tudom milyen okból kifolyólag, de olyan erős érzelmeket váltott ki belőlem ez a könyv, amire nagyon kevés író volt eddig képes. Szinte kézzelfogható volt a dühöm, és muszáj volt megbeszélnem az olvasottakat olyan ismerőseimmel is, akik más szemszögből tudták megközelíteni ezt a témát, mint én. Az egyik biszexuális ismerősöm örömmel állt a dolog elébe - ennek pedig az lett a vége, hogy mindent a nyakába zúdítottam, majd szépen, lassan megtárgyaltuk az elképzeléseimet, az elejétől a végéig.

„- A meleg ruhának semmi köze a melegséghez.

- Ez jó lenne pólófeliratnak - állapítottam meg. - Nagyon frappáns.”

Tagadhatatlan, hogy egy olyan témáról van szó, amihez kevesen mernek nyúlni, ha írásról van szó, és kifejezetten boldog vagyok, hogy Emily M. Danforth megtette, méghozzá nem is akármilyen módon! A kíváncsiságom nagyobb volt, ezért rákerestem az írónőre az interneten, s mit ne mondjak, az államat jó sokáig szedegettem fel a padlóról, mert újra és újra leesett oda. Tudniillik a Rhode Island Főiskola docense, kreatív írást és irodalmat tanít - mindezek mellé pedig feketén-fehéren ott van előttünk a tény, hogy egyetemi évei alatt coming out-olt, felvállalva leszbikusságát.

„- Semmi sem írja elő, hogy örökre ott kell maradnunk, ahol születtünk - felelte. - Attól még nem lesz rossz ember valaki, hogy ki akar próbálni valami újat.”

Ezeket ízlelgetve elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon mennyi lehet a könyv főszereplőjében az írónő személyiségéből - mindenesetre ez nem változtatott a tényen, hogy az egész kivitelezés olyannyira életszagú volt, hogy néha már fájt olvasni. Minden egyes sor a lelkemig hatolt, és a mai napig nem ereszt.

„Hagytad, hogy sebezhető legyél, és a változáshoz sebezhetőségre van szükség.”

Egy olyan remekművet volt szerencsém olvasni, amit egy életre elkönyvelhetek azon regények mellé, amik megváltoztatták valamiben a személyiségemet.

Minden túlzás nélkül állítom ezt, mivel Cameron segít nekünk abban, hogy ráleljünk önmagunkra, és el tudjunk indulni azon az úton, ami nekünk rendeltetett. Megtanulhatjuk tőle, hogy akármilyen múlt is lakozik a hátunk mögött, akármilyen trauma keserítette meg a gyerekkorunkat, ez nem jelenthet akadályt a céljaink elérésében. Vezessen hozzá rögös út, tele keresztény gyógyító iskolákkal, vagy túlbuzgó nagynénikkel, akik hiába hiszik azt, hogy ismernek minket - mert ez nem igaz. Amíg mi nem tudjuk igazán, kik vagyunk, kivé vagy mivé szeretnénk válni, vagy hogy mit is akarunk a nagybetűs Élettől, addig senki sem ismerhet minket igazán, szívből jövően.

„Nem tudom pontosan, miből veszi észre az ember, hogy önmagává vált.”

Végszóként pedig azt szeretném Nektek mondani, hogy ha tehetitek, vegyétek kézbe ezt a kötetet, mert olyan témát dolgoz fel, ami a mai világban egyik leginkább jelenlévő tabu kérdés - mindezt kegyetlenül őszintén, megbotránkoztatóan, és teljesen egyedülálló módon. Kedves olvasóim, én megtaláltam 2019 első kedvenc könyvét - mit gondoltok, Ti is készen álltok Cameron Post történetére?

Csillagozás: 5* / 5

Ajánlom… mindenkinek!

~Anna

Sziasztok molyok! :)

Újfent visszatértem az értékelések világába még a vizsgaidőszak előtt, Jodi Picoult új könyvének köszönhetően - a megannyi előadás, zh és vizsga közt élvezet volt olykor leülni, s elmerülni ebben a történetben. Kíváncsiak vagytok, milyen témát dolgoz fel újonnan megjelent kötetében az írónő? ;)

Szerző: Jodi Picoult

Cím: Életszikra

Kiadás éve: 2018

Kiadó: Athenaeum

Oldalszám: 368 oldal

Műfaj: Kortárs, emberi sorsok

Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan is kéne felvezetnem Jodi Picoult legújabb könyvét, s a témát, amit feldolgoz - annyira máshogy van ez tálalva a mi országunkban, és külföldön, hogy az „ég és Föld a kettő” kifejezés ide nem elég.

Alapjáraton már csak a történetünk fő, s ~~mondhatni~~ egyben egyetlen helyszíne - az abortuszklinika - is elég megosztó érzéseket ébreszt bennünk; ezt nekem is kár lenne tagadnom. A fülszöveg első elolvasása után teljesen kivirult az arcom, mondván, hogy „Juhéj, egy újabb lehengerlő Jodi Picoult kötet! Alig várom, hogy olvashassam!” - majd utólag kezdtem el értelmezni azt, hogy ezúttal milyen témát is boncolgat az írónő a könyvében.

„Mit érzett Olive?

Azt, hogy az ember mindig alábecsüli önmagát.

Hogy a szeretet tünékeny.

Hogy az élet egy csoda.

Hogy aznap ő ezért jött a klinikára.”

Mielőtt a konkrét cselekményvázlatot mesélném el Nektek, ~~ne aggódjatok, ezt iróniának szántam, eddig sem spoilereztem, nem most fogom elkezdeni,~~ szeretnék egy kisebb kitérőt tenni magának az abortusznak a témájára, hogy hazánkban milyen a helyzete - ha nem is teljes valójában, ~~mivel sem szakember nem vagyok, sem pedig érintett ilyen témakörben,~~ de nagyjából mit tudok, illetve tudhatunk róla, mi, átlagosnak nevezhető emberek.

„Ha látnád, amit én nap mint nap látok a munkám során, mindent megtennél, hogy ne legyenek érzéseid.”

Ahogyan én emlékszem, már viszonylag korán megismerkedtettek minket, főként lányokat ezzel a lehetőséggel - innentől kezdve, csúnyán mondva, de „természetesnek” tudtuk tekinteni ezt az eljárást, mint egy afféle mentsvárat, ha akaratunkon kívül esünk teherbe. Hozzátenném, hogy ~~tudtommal~~ anélkül lehet mindezt megtenni, hogy bárki perbe fogna minket, vagy bármilyen jelzővel is illetné a személyiségünket, esetleg egyéb megoldásokhoz folyamodna a nemtetszésének kifejezésére.

Az olvasás során már csak a hozzáállásom ~~vagy inkább véleményem?~~ miatt is úgy éreztem magam, mintha főbenjáró bűnt követnék el, s egy lennék azok közül, akik el mernek menni erre a klinikára, ami a könyvben is szerepel. Igazából rengeteg dolog jutott eszembe azt illetően, hogy miért érzek így, mi lehet ennek az oka - hát, mivel olykor csak jobban összezavartam magam a nagy elmélkedéseimben, már nem igazában tudom, hogy mit is gondoljak erről.

„Néha nem azért ragaszkodunk túl erősen valakihez, hogy a másikat óvjuk… hanem azért, hogy magunkat védjük.”

Az első következtetés, amit a fentebb említett agyalások közepette levontam, az nem más, mint a vallásosság kérdése, annak jelenléte az adott államban, illetve az emberek körében. Mivel javarészt erre hivatkozva protestálnak a magzatvédők, arra jutottam, hogy az elsődleges tényező, vagy ha vehetjük úgy, akkor a kiindulási alap ez lehetne. Utána következik a jogi rész, amivel alátámasztják az igazukat az aktivisták. Amennyire én utána tudtam nézni a dolog ezen részének, csakis az ország által elfogadott törvényben felsorolt feltételek esetén, és nem utolsó sorban a megszabott időintervallumig lehet/szabad végrehajtani a terhesség megszakítását. Ahhoz képest, hogy ezzel a kevés kutatással ~~enyhén szólva~~ is csak a felszínt kapirgáltam meg a témát illetően, azonnal el tudtam könyvelni magamban, hogy ez egy nagyon összetett, és lelkileg megterhelő folyamat.

„- Nem a búcsúzás fáj a legjobban. Hanem az űr, ami velünk marad utána.”

A jogi részét félretéve a dolognak, a lelki hátteret helyezném most előtérbe - vagyis azt, hogy mi állhat egy ilyen döntés mögött, és milyen lehet át is élni. Azt hiszem, az esetek többségében ki lehet jelenteni, hogy egy olyan nő, aki megteszi ezt a lépést, mindennemű kertelés nélkül vágja rá, hogy gyilkosnak érzi magát, ha megkérdezik tőle, milyen állapotban van a történtek után. Személyes tapasztalatom is van ezt illetően - volt szerencsém egy lányt végigkísérni ezen az úton, s miután a végére ért, az első szavai, amiket hozzám intézett, eképp hangzottak:

„Gyilkosnak érzem magam. Érted? Elvettem egy ember életét. Ő ezt nem tudja úgy átérezni, mint én.”

Az utolsó mondat nyilván az illető párjára vonatkozott, de Nekünk most nem ez a rész a fontos(abb). Ez a pár gondolatsor olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy ezúttal újból elméláztam rajta, s ekkor gondoltam bele, hogy ha az illető nő ezt érzi a történtek után, mit érezhet maga az orvos, a szakember, aki mindezt végrehajtja? Beszéljen helyettem az egyik szereplőnk idézete, ami szerintem egy tökéletes válasz erre a kérdésre, még ha megosztó lehet, akkor is:

„- Ami itt történik… amit én teszek… néha olyan döntés eredménye, ami visszavisz egy gyermeket a saját gyermekkorához. Amit igenis megérdemel.”

És akkor, kedves olvasóim, ennyi bevezető gondolatmenet után következzen az Életszikra, ami egy igazán megosztó regény, s kíméletlenül tárja elénk egy abortuszklinika egyedülálló történetét.

„Nem az a kérdés, hogy szélsőségesek leszünk-e, hanem az, hogy miféle szélsőséget képviselünk. A szeretetben leszünk szélsőségesek, vagy a gyűlöletben.”

Dr. Martin Luther King Jr.

A fülszövegben elárultak alapján annyit tudunk, hogy egy fegyveres férfi ront be Mississippi állam abortuszklinikájára, ahol a lövöldözés után a túlélőket túszul ejti. A könyv e tett köré épül fel, s ezt követhetjük végig, több szemszögből szemlélve a történéseket. Az írónő visszafelé halad az időben, s ennek köszönhetően pedig sokkal szebben bontakoznak ki előttünk az emberi sorsok, s ezek szőttesében a kérdések miértjére az elbújtatott válaszok. Már csak az első oldalak után annyi, de annyi minden zsongott a fejemben egyszerre, hogy muszáj voltam őket papírra vetni, s beszélgetni róluk az anyukámmal, aki előttem olvasta a könyvet.

„Mindig ez a legfontosabb, nem? Hogy a világ szemében megfelelően láttassuk magunkat, bárkik is legyünk máskor, amikor senki nem figyel.”

Egyszerűen képtelen voltam és vagyok megérteni, hogy egyes személyek miért csak a dolgok egyik oldalát tudja nézni, holott mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy egy éremnek igenis két oldala van - akár tetszik, akár nem.

„A remény éles fegyver.”

Nem mindig az történik, amit mi akarunk, vagy a legjobbnak vélünk, és ebbe bele kell törődni - elvégre ez lenne a nagybetűs Élet, nemde? Ezt kifejtettem nem egyszer az ismerőseimnek, és az anyukámnak is, mégsem jutottam előrébb, így hát csak fogtam magam, és folytattam az olvasást, hátha meg tudom érteni azt a gondolatmenetet is, amit a másik fél képvisel ~~gondolok itt az aktivistákra éppenséggel~~.

„- Maga azért van itt, hogy élet és halál ura legyen. Mondja csak… melyikünk is játszik itt Istent?”

Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy ne értenék egyet velük egy bizonyos mértékben, pusztán az zavar, hogy teljesen nem tudom elfogadni az ő álláspontjukat - abban a tekintetben, hogy egy felnőtt embernek, ill. ha arról van szó, akkor gyereknek miért ne lehetne meg a joga ahhoz, hogy önállóan hozzon döntést, egy olyan kérdés tekintetében, ami meghatározza az egész hátralévő életét.

„Fiacskám, sose hagyd, hogy mások mondják meg neked, mi lehet belőled, és mi nem!”

Értem én a dolognak azt a részét, hogy ezzel egy ártatlan és kezdődő életet olthatunk ki, de abba miért nem gondolunk bele, hogy nem azért hozzák meg ezek a nők ezt a döntést, mert az életük csupa móka és kacagás, s nincs jobb dolguk, mint mindenkivel összefeküdni, majd sorra elvetetni a magzatokat? Tény, ez a példa egy elég erős túlzás, azonban úgy érzem, valamennyire tudja éreztetni a véleményemnek azon részét, ami arra irányul, hogy magának a leendő édesanyának is egy olyan lelki traumával érhet fel ez a döntés, mint amit az aktivisták éreznek, amikor megtörténik egy ilyen műtét.

„Amikor azt hittem, élni tanulok, valójában meghalni tanultam.”

Leonardo da Vinci

Jodi Picoult ezzel a könyvével érte el nálam igazán, hogy gondolkozzak, utána olvassak egyes dolgoknak, és kialakítsak egy ~~immár végleges~~ saját véleményt. Már csak emiatt felért egy életre szóló élménnyel ez a kötet, de itt még koránt sincs vége a történetnek…

„Rádöbbent, hogy mindenki, aki most itt van, hozott magával egy történetet, ami ezek között a falak között ér véget. Ha a mai nap másként alakul, akkor ezekre a történetekre sem derül fény.”

Tudniillik, nem kevés fordulat akad az életutakban, - amiket akár a sors fintorának is nevezhetünk - , és még ennél is több olyan gondolattal gazdagodhatunk az olvasás során, ami később még a mi sorsunk meghatározó elemévé is válhat.

„Meghalnál, ha ezzel megmenthetnéd valakinek az életét?”

Annyi, de annyi mindent tudott most nekem ez a könyv adni, hogy szinte lehetetlen lenne írásba foglalni, ezért is csak próbálkozom azzal, hogy a kicsapongó gondolataimat összefogjam Nektek egy csokorba.

Hihetetlen, hogy az írónő ennyire részletekbe menően meg tud tervezni, s ki tud alakítani emberi sorsokat, és ezeket az életutakat ilyen témák által közvetíti az olvasóinak.

Számomra az Életszikra egy újabb kiemelkedő olvasmány lett a sokaságból, és mást sem tudok tanácsolni, mint hogy vegyétek, vigyétek, olvassátok, s csak gondolkozzatok, gondolkozzatok, míg a végére nem értek. A végkifejletnél majd leeresztitek a könyvet, szépen, fokozatosan realizáljátok mindazt, ami el volt benne rejtve, s csak néztek, néztek magatok elé - aztán hirtelen rádöbbentek, hogy talán nem is különböztök olyan sokban a szereplőktől, mint ahogyan azt az olvasás alatt hittétek.

Igen, kedves olvasóim, ez Jodi Picoult.

Csillagozás: 5 / 5

Ajánlom… azoknak, akik szeretnek gondolkozni.

~Anna

Kiemelt bejegyzés

RÓLAM - Bemutatkozás leendő olvasóimnak

Rendszeres olvasóim

Ennyien jártatok már itt :) ♡

Keresés

Népszerű a blogon

Blogarchívum

Címkék

Mit olvasok éppen?

Megtalálhattok Facebookon :)

És Instagramon is :)