ÉRTÉKELÉS - Michael Ende : Momo

Sziasztok molyok! :)

Ismét nagyon hosszú kihagyás után térek vissza Hozzátok. Az életem fenekestül felfordult, amióta a reptérre szegődtem dolgozni, ez pedig meglátszik az életem megannyi részén - ez egyszerre hordoz magában negatívumot és pozitívumot egyaránt, ezért különösen hálás vagyok az olyan könyvekért, amik olyan hatással vannak rám, hogy újból tudok Nektek írni róla.

A most következő könyv keserédes volt számomra, mert ahogyan észrevétlenül belopta magát a szívembe, azzal együtt felnyitotta a szememet is.

Készen álltok egy kicsit megállítani az időt?

Cím: Momo

Kiadás éve: 2024

Kiadó: Móra

Oldalszám: 256 oldal

Műfaj: Kortárs, ifjúsági, romantikus, váltott szemszög

Eredeti cím: Momo

Találkoztatok már olyan könyvvel, ami egyszerre öntötte el a szíveteket tengernyi érzelemmel ugyanabban a szent pillanatban?

Mintha egy rajzfilm szereplői lennétek, s valaki egy vödörből öntené azt a sok - sok érzést egyenesen a nyakatokba …

S ahogyan az eső, úgy az egyes érzelmek is, egymással karöltve áztatnák el a rengeteg rétegnyi ruhát, amivel védenétek magatokat…

Mindattól, amit adhatna nektek ez a számos apró színfolt - mint a mesebeli zápor, ha egyenesen a szívetekig, vagy akár a lelketekig tudna hatolni.

Én is így éreztem magam olvasás közben. Komoly voltam és szürke, szinte már olyan érzéketlen, mint a könyvben feltűnő urak, akik saját képükre igyekeztek formálni az embereket.

„… az ember sokkal több annál, mint az az idő, ami beleszorult.”

Aztán egyszer csak kattant egyet bennem valami: ahogyan haladtam előre a történetben, magamra ismertem a rohanó világban, az örökös bizonyítási vágyban, s abban az ördögi körben, amiben e regény szereplői  számukra teljesen észrevétlenül, de  benne ragadtak.

„Félj, de légy bátor!”

Ekkor megálltam egy pillanatra… és csak voltam.

Nem csináltam semmit, csak azon töprengtem, mikor felejtettem el leülni és időt adni magamnak.

Mikor engedtem meg magamnak utoljára, hogy mindent félretegyek, és önfeledten boldog legyek.

Csak úgy.

Mert megérdemlem.

„Az egész világ egy nagy történet, mi meg a szereplői vagyunk.”

Első pillantásra azt gondolná az ember, hogy ugyan, mégis mi olyan különleges egy kislányban, aki mást sem tud csinálni, mint hogy hallgatni? Csak ül és figyel. És hallgatja, amit mesélsz neki. Nem ítélkezik, nem fűz felesleges hozzászólást a mondanivalódhoz: egyszerűen csak hagy téged kibontakozni, hagyja, hogy kiöntsd a szíved-lelked és milliónyi teher essen le a válladról mindeközben.

Nem is tudom, melyik volt az a pillanat, amikor realizáltam magamban: mindenkinek szüksége van egy Momo-ra.

Egy olyan személyre, akihez bátran fordulhat, ha baj van, aki meghallgatja, aki bármit megtenne azért, hogy megmentse - aki feltétel nélkül szereti úgy, ahogy van.

„… van olyan kincs, amitől elpusztul az ember, ha nem oszthatja meg mással.”

Ez a kötet bár nem ma íródott, mégis tökéletes képet ad arról, milyen világban is tengetjük a mindennapjainkat. Ha körbenézünk, mindenütt a történet szereplőit láthatjuk: a szürke urakat, ahogy futkosnak az utcákon, az emberek idejét hajkurászva; a felnőtteket, akiket elnyel a munka és a megannyi felelősség; s nem utolsó sorban a gyerekeket, akik már nem is lehetnek igazán gyerekek …

„Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő.”

Micahel Ende sokkal többet ad a könyve által az olvasóknak, mint azt elsőre gondolnánk: nem csupán közhelyesnek titulált életbölcsességeket szűrhetünk ki a sorokból, hanem részesei lehetünk egy olyan jövő  vagy inkább jelen?  képnek, ami elkerülhetetlenül közeledik felénk, s csak mi, saját magunk tudnánk azt visszafordítani.

Mondhatni játszi könnyedséggel késztet minket egy kis megállásra, hátha így felismerjük, hogy az általa elmeséltek milyen könnyen valósággá válhatnak - egyik pillanatról a másikra.

„Ha az emberek tudnák, mi a halál, nem félnének tőle.”

Vajon mikor vesszük észre, hogy nekünk is szükségünk van egy Momo-ra?

Befejezésképp pedig tegyük fel magunknak mindannyian a kérdést: Mikor éltünk utoljára, úgy igazán?

„Mert az idő élet.

Az élet pedig a szívünkben lakik.”

Csillagozás: 5 / 5

Ajánlom … mindenkinek, aki úgy érzi, nem hallgatja meg senki.

~ Anna