ÉRTÉKELÉS - Kae Westa: Napsötét
Sziasztok
molyok! :)
Végre-valahára
ide is eljutottam. Kae Westa legújabb regényét még a Könyvfesztiválon szereztem
meg (Anna beszámolóját itt olvashatjátok) és írattam alá, de most volt alkalmam
nyugodtan a kezembe venni és magamévá tenni a Napsötétet.
Szerző: Kae Westa
Cím: Napsötét
Kiadás éve: 2017
Kiadó: Delta Vision
Oldalszám: 312 oldal
Műfaj: fantasy
Bevallom
őszintén, én azok közé tartozom, akik nem voltak olyan közel a történethez, a
megjelenése, az elolvasása előtt. Rengeteg posztot láttam Kae Facebook oldalán,
de az információmorzsákból nem igazán tudtam összerakni, hogy mi is ez a
történet, vagy hogy úgy összességében miről szól. Állandóan csak szembejött
Vrudla, Agrodé meg Calamo, néha egy Szelihé, de a nevek mögött megbúvó
tartalommal egyáltalán nem voltam tisztában. Ennek ellenére kíváncsi voltam a
könyvre, mert a Démon és a papnő és a Karvalyszárnyon után biztos voltam benne,
hogy csalódni, na azt egészen biztos nem fogok.
Viszont
annak ellenére, hogy most már ismerem a könyvet, még mindig nem igazán tudom
összefoglalni, miről is szól, mert a fülszöveget is csak azután érti meg igazán
az ember, ha már tudja mit rejt a szépségesen igényes borító. Lényegében egy
teremtéstörténet, amiben az emberek még nem léteznek, nem jelennek meg, hanem a
természeti erők vívását, az egymásrahatásukat személyesíti meg, hogy a Föld, az
Ég, a Víz, a Zöldellő és a Rend hogyan formálták meg a világot, és hogyan
került mindez veszélybe. Ha az ember már unja a megszokott világvége sztorikat,
akkor ideje kezébe venni a Napsötétet, mert ez aztán kifordítja sarkaiból a
zsánerét!
Térjünk rá a lényegre: mi a véleményem, hogy tetszett?
Ez
a legnehezebb része. Amikor becsuktam a könyvet, néztem-néztem magam elé és
azon kattogtak a kerekeim, hogy én mit is olvastam. MI. VOLT. EZ. Hirtelen még
azt sem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben gondolom ezt!
Egyet
éreztem, azt viszont nagyon erősen; akkor és azonnal újra akartam olvasni.
Vonzott, hogy újra átéljem a történetet úgy, hogy már tudom, mi lesz, más
szemmel, mindet tudóan akartam nézni a történéseket. Végül mégis a polcon
landolt a könyv, de azóta is élénken él bennem. Ez pedig legfőképp az atmoszférának
és a szereplőknek köszönhető.
 |
| Az egyetlen, aki látta a fantáziát Vrudlában, Calamo - Kocsondi Nelli alkotása |
Az
előbbiről nem zengenék hosszú ódákat, aki már olvasott Kae Westa regényt, az
tudja, hogy világépítésben kimagaslóan tehetséges és magasra teszi a színvonal
mércéjét. (Aki még nem tudná miről beszélek, szerezze be valamelyik regényét,
mert ezt meg kell tapasztalni.) A Napsötét annyiban különbözik az előző két
regényétől, legalábbis számomra, hogy felnőttesebbnek, komolyabbnak érzem.
Rengeteg mélység bújik meg benne, hatalmas mennyiségű filozófiával, ami az
idősebb (még én is inkább a fiatalabbak közé tartozom) korosztálynak
hihetetlenül érdekes szférákat nyithat meg.
Az
utóbbira, a szereplőkre azért szeretnék különösen kitérni, mert az eddigi
értékelésekben (igen, elolvastam már néhányat, hogy ki, hogyan vélekedett) meg
úgy egybehangzóan a legtöbbek odáig vannak Vrudláért, ő a kedvencük, nekik is a
bajnokukká vált.
Hát
akkor vegyünk egy 180 fokos fordulatot: az én kedvencem Agrodé volt.
Félreértés
ne essék, mindenkit szerettem és megértem, hogy Vrudla miért a szíve csücske az
olvasóknak. Odáig voltam a karakteréért, de inkább objektíven láttam benne a
remek elemeket, rétegeket, motivációkat, nem ő volt az akiért megdobbant a
szívem.
Agrodé
esendősége számomra verhetetlen volt. Nem tudtam istenigazából (höhö) a
rosszat, a főgonoszt látni benne, mert mindent, amit elkövetett, azért tett,
mert szerelmes volt.
Szerelmes!
Hogy lehetne nem szeretni egy szereplőt, aki abba zúg bele, ha fényes és
lobbanékony vagy?
Remek
ábrázolása volt a szerelem pusztító erejének, hogy mennyi mindent megteszünk
azért, hogy lehozzuk a Csillagokat is az égről annak, akiért epedünk. Hogy
mennyire elveszi az eszünket, hogy mennyire összekuszálhat minden néhány
gyengéd érzelem még a legsötétebb lelkekben is.
 |
| Kocsondi Nelli alkotása |
Ehhez
pedig még hozzájött, hogy Vrudla és Agrodé nyoszolyás jelenetei számomra olyan
bensőségességet sugároztak, misztikummal fűszerezve, hogy állandóan az volt az
érzésem, hogy valami olyat olvasok, amit nem is lenne szabad látnom! Még mindig
beleborzongok.
„ - Nem! -
suttogta maga elé. - Nem fogod a fényét venni, éjfelséged, neki nem…vagy ha
mégis, azt esküszöm, hogy nem éli túl!”
Negatívumként
annyit emelnék ki, hogy voltak gondolatok, gondolatmenetek, reakciók, érzések,
amik néhány helyen ismételték önmagukat, pl. Vrudla féltékenysége egysíkú volt,
lassan építkezett, de a végére ez is megérkezett és kitört. Ahogy azok a részek
is, amik néha lassabban folytak, főleg a visszaemlékezéseknél tapasztaltam,
hogy visszavett a történet lendületéből, különösen ott, ahol Vrudla kómaszerű állapotba
került és fejezeteken keresztül csak visszaemlékeztünk. Természetesen ezek
szükségesek, aprólékosak, információgazdagok voltak és a létjogosultságuk
megkérdőjelezhetetlen, ez csak az én ízlésemről szól.
A
szereplőgárdát viszont ember legyen a talpán, aki megjegyzi! Nekem még az
Alkotókat is nehezemre esett, nemhogy az összes első-, másod- és
sokadszülöttet. Egy külön könyvjelzőt raktam a 16. oldalra, hogy vissza tudjam
nézni, amikor kell. Túl sok természeti jelenségünk van!
„Ég és föld
kevés hozzá, hogy szétválasszon bennünket!”
Száz
szónak is egy lesz a vége most is, rengeteget lehetne beszélni erről a
könyvről. Annyi témát és agyalnivalót vet fel, hogy most megint azt érzem, hogy
szeretnék leülni az írónővel és egy kávé mellett elbeszélgetni vele.
Köszönöm
az élményt!
Csillagozás: 4,5 / 5
Ajánlom… felnőtt(ebb)
olvasóknak, akik valami újra, egy olyan élményre vágynak, amit eddig még nem
tapasztalhattak papírra vetve.
~
Dia
Tags:
Értékelés
0 megjegyzés