ÉRTÉKELÉS - Amy Harmon : Arctalan szerelem

Written by Post Comment

Sziasztok molyok! :)
Rengeteget ültem ezen a könyvön, hogy írjak-e róla, avagy sem, mert nem igazán tudtam, hogy mit vethetnék papírra vele kapcsolatban. Amikor a kételyeimet kifejeztem Annának, ő biztatott, hogy írjam csak meg és a Twister Media is támogatott, úgyhogy íme, belevágok.

Szerző: Amy Harmon
Cím: Arctalan szerelem
Kiadás éve: 2013
Kiadó: Twister Media
Oldalszám: 368 oldal
Műfaj: romantikus, kortárs
Eredeti cím: Making Faces
Az Arctalan szerelem három emberről szól egyszerre: a csúnyalány-szindrómában szenvedő Fernről, a halálos izomsorvadásos betegségben szenvedő Bailey-ről és a történet folyamán megcsúnyuló bocsi, az ok asszem spoiler lenne eredetileg félisten Ambrose-ról. (Igazából nem is értem, hogy szegény kerekesszékes Bailey miért nincsen említve a fülszövegben, mikor ő neki is legalább akkora szerepe van a regény alakulásában, mint a másik két fiatalnak.)
„A küzdelem, maga a győzelem.”
Az ő hármuk történetét meséli el nagyon érdekes struktúra szerint felépítve a regény, ami nem is igazán romantikus regény benyomását keltette bennem, hanem azt, hogy szép. Ez a szó tudná szerintem a legjobban jellemezni.
Egyszerre váltogattunk három nézőpont, jelen és múlt között, ami szépen lassan engedte megismernünk a szereplők belső világát, gondolatait, motivációit. A fejezetcímek Bailey bakancslistájának tételeit viselték, pl. Bátornak lenni, Birkózni, Találkozni Herkulessel. Habár ezek közül nem mindet maga Bailey vitte véghez, csodás és megható volt látni, ahogy teljesülnek a vágyai Fern és Ambrose közreműködésével.



Utóbbiakról kicsit bővebben szólva: édes volt az, ahogy egymással vívódtak, ahogy (el)kerülgették egymást és még talán, de nem egészen biztos, belefért a lehetséges lehetetlenbe a kapcsolatuk. Nem vagyok annyira jártas a különböző szerelmi szálakban, de az ő levelezéseik és táblára írogatásuk halálosan aranyos volt. Emellett pedig egyedi is. (Ennek ellenére nem lettek az OTP-im.)
Viszont az összetett struktúrának megvolt a hátránya is. Én néha elvesztettem benne a fonalat, főleg ha egy fejezeten belül múlt-jelen váltás volt. Ezentúl pedig sokszor nem azért nem tudtam a különbséget élesen látni a kettő között, mert nem lineáris volt, hanem azért is, mert a gyerekkori és a 18-19 éves énjük gondolkodásmódja közel azonos volt. Nem tudom, hogy esetleg ez a fordítás vagy az eredeti szöveg hibája-e, de a szóhasználat, a belső monológok sokszor nem illettek nekem a végzős korosztályhoz és a könyv háromnegyedében nem tudtam őket a koruknak megfelelően magam elé képzelni, sokkal evidensebb volt, hogy végig gyerekként elevenedtek meg lelki szemeim előtt.



Összesítve pedig itt jön a fekete leves, ami miatt vacilláltam az értékelés megírásával, mert ha valaki megkérdezi, nem tudom szívből azt mondani, hogy tetszett ez a regény. Engem nem fogott meg, nem találtuk meg egymást, valahol elcsúszott ez a kapcsolat annak ellenére, hogy sírtam rajta és annak ellenére, hogy látom az értékeit és valószínűleg nem véletlenül van elképesztő helyezése moly.hu-n sem. Ez az én személyes nyomorom, ettől függetlenül bátran ajánlom elolvasásra, mert az üzenete gyönyörű és igenis önbizalmat adhat főként a lányoknak, hogyha a kinézetük elfogadásával küzdenek.
„Senki sem különleges, de közben mindenki egyformán az.”
Csillagozás: -
Ajánlom… azoknak, akik szeretnének egy szép, kortárs művet elolvasni szerelemről, barátságról és empátiáról. Tanulságos könyv!
~Dia

Tags:

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés