ÉRTÉKELÉS - Jodi Picoult : Apró csodák

Written by Post Comment

Sziasztok molyok! :)

Egy olyan könyvről írtam most nektek, amiről még csak gondolni sem mertem volna, hogy hatalmas kedvencemmé válik. Hallottam már erről az írónőről, de egészen addig nem tudtam elhinni, hogy mekkora tehetség, mondhatni már - már zsenialitás rejlik benne, amíg nem tapasztaltam meg a saját bőrömön keresztül. Könyvmolyok - kössétek fel a nadrágotokat, ha Jodi Picoulttal kezdtek.
Szerző: Jodi Picoult
Cím: Apró csodák
Kiadás éve: 2017
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 400 oldal
Műfaj: Kortárs, rasszizmus
Eredeti cím: Small great things
Amikor éltem a kiadó által felkínált lehetőséggel, miszerint elolvashatom Jodi Picoult legújabb könyvét, még a megjelenése előtt, azt hiszem nem voltam tisztában azzal, hogy mire is vállalkozom. Tény, hallottam már egy, s mást az írónő regényeiről, de még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy hét alatt ennyi minden fogok keresztülmenni, ráadásul egy olyan történetnek köszönhetően, aminek nagyobb a valószínűsége, mint azt bárki is hinné. De nem bántam meg a döntésemet, úgyhogy mérhetetlenül hálás vagyok az Athenaeum Kiadónak, hogy megismerhettem Ruth Jeffersont.
„Ahogy Christina a kezemet szorongatta, Ms. Mina pedig a mamáét, volt egy pillanat - egyetlen szívdobbanásnyi, egyetlen lélegzetvételnyi idő -, amikor az iskolázottságunk, társadalmi helyzetünk és bőrszínünk közti különbségek varázslatosan elpárologtak, mint egy délibáb a sivatagban. Amikor hirtelen mindenki egyenlő lett, s csak annyi történt, hogy az egyik nő a másik segítségére sietett. Ez az a csoda, amire harminckilenc éve várok, hogy megtörténjen.”
A főszereplőnk egy afroamerikai nő, aki rengeteg odaadással és hittel elérte, hogy valóra váljon az álma, miszerint nővérként fog dolgozni, s az édesanyáknak segít átvészelni a szülés nehézségeit, hogy a sok megpróbáltatás után egy apró csodát tarthassanak a karjaikban, amiknek ők adtak életet.
De ahogy a fülszövegből is megtudhatjuk, egy fehér felsőbbrendűséget hirdető házaspár kérelmezi, hogy Ruth egy ujjal se nyúljon a gyermekükhöz, így amikor a baba életveszélyes állapotba kerül, s ő habozik a segítségnyújtással kapcsolatban, nemsokára már csak arra eszmél, hogy emberölés gyanújával pert indítanak ellene.
„Egy pillanatig nem értem. Azután olyan erővel tudatosul bennem, mintha gyomorszájon vágnának: nem azzal van gondjuk, amit csináltam. Hanem azzal, aki vagyok.”
Van egy olyan érzésem, hogy már ekkor felmerül az olvasókban a kérdés, hogy mégis kinek köszönhető az újszülött halála?
Ez a gondolat végigvonul az egész történeten, nem kevés gondolkodnivalót hagyva maga után. Ezen pedig az sem segít, hogy a váltott nézőpontoknak köszönhetően tökéletesen megismerhetjük a szereplőinket; a múltjukkal, a jelenlegi életükkel, élethelyzetükkel, s persze a nézeteikkel együtt. Nem is tudom, hogy ők, vagy pedig maga az eset, amit a bíróságra visznek, állít minket nagyobb dilemma elé.
„Megéri kimondanunk, amit ki akarunk mondani, ha emiatt börtönbe kerülünk? Ha emiatt elítélnek? Ez ellentmond mindennek, amit valaha tanultam, amiben valaha hittem.”
Azt hiszem egyaránt megbotránkoztató volt megismerni egy faji felsőbbrendűséget hirdető ember gondolatait, mint fokozatosan felismerni, mennyire másképp viselkednek egy színes bőrű személlyel - legyen szó tudatos cselekvésről, vagy éppen tudatlanról.
„Hogyan biztatom tovább a fiamat, hogy legyen jobb, mint amit várnak tőle? Hogyan mondom a szemébe, hogy bármi lehetsz, ami csak akarsz – amikor én is küzdöttem, tanultam és kitűntem, most mégis bíróság elé állítanak valamiért, amit el sem követtem?”
Az írónő nemcsak azt érte el, hogy puszta sajnálatot, vagy együttérzést mutattam Ruth felé, na jó, még a házaspár felé is, mert azért valljuk be, a pár napos kisbabánk elvesztése nyilván mély nyomot hagyna bennünk is, amin nem lehet csak úgy túllépni hanem végre a sorok mögé néztem, s ezáltal jobban megismertem saját magamat is. El kellett ismernem nekem is, hogy hiába tartom magam nagyon elfogadó személynek, igenis volt bennem a rasszizmus alapvető jellemzőiből pár darab, amik ennek az enyhén szólva is összetett fogalomnak a passzív formájában teljesülnek.
De tudjátok, hogy ebben mi volt az igazán felemelő?
Az, hogy elkezdett változni a hozzáállásom az olvasás alatt, akármilyen hihetetlenül is hangzik.
Egy olyan történetet kaptam, ami felért a lehető legintenzívebb érzelmi hullámvasúttal, amit csak egy hét leforgása alatt átélhet az ember, még életemben nem találkoztam Jodi szereplőihez hasonló karakterekkel, akik ténylegesen kézzelfoghatóak lettek volna a személyiségüknek köszönhetően, s ilyen szintű érzelmeket váltottak volna ki belőlem s emellett rájöttem arra is, hogy nem mindenkinek olyan egyszerű az élet, mint azt addig hittem.
Jodi Picoult úgy tárja elénk a nyers igazságot, s ezáltal az elrejteni próbált valóságot, mint egy hatalmas pofont, ami remélhetőleg felnyitja majd az emberek szemét.
„Vajon hány kivételt kell tennünk, mielőtt rádöbbenünk, hogy az általunk elfogadott igazságok valójában nem igazak?”
Csillagozás: 5 / 5
Ajánlom… mindenkinek.
~Anna

Tags:

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés