ÉRTÉKELÉS - Rácz-Stefán Tibor: Túl szép

Hű meg ha! Hű meg ha!
Nagyon köszönöm az élményt Tibinek, mert ezzel a könyvvel megmutatta, hogy a rubin pöttyös könyvektől sem kell félnem! (Kivéve a borítót. Egyszerűen a világból kirohanok tőle. Még szerencse, hogy nem a külcsín alapján ítéljük a könyveket, ugyebár...)
Továbbá.
Nem emlékszem mikor olvastam el utoljára ennyire gyorsan egy könyvet. Nem emlékszem mikor szögezett legutoljára az ágyhoz ENNYIRE egy könyv. Hihetetlen volt olvasni, falni, hogy észre sem vettem és elfogyasztottam 20-30 oldalakat!
Határozottan érezni, hogy az író fejlődött a Fogadj el! óta. Ez a történet még letisztultabb, még csiszoltabb volt, olyan lenyűgözően mint egy rubint gyűrű. A karakterek markánsabbak, számomra kevésbé klisések voltak. (Most így utólag visszatekintve látom a kontrasztot.)
A könyv jó részében el is felejtettem, hogy itt két férfi románcáról van szó. Annyira a szerelemről, a szeretetről, az elfogadásról és magáról a tényleges mondanivalójáról szólt az egész, hogy az LMBT téma már-már láthatatlanul spékelte meg az egészet. Ez szerintem pozitívum, mert nincs az olvasó képbe tolva, hogy Márk meg Olivér melegek és fúha, most mi lesz?! Szerintem ezzel a könyvvel simán közelebb lehet hozni ezt a témát olyanokhoz is, akik mondjuk elzárkóznak ez elől, hiszen ők is tudnak találni egy karaktert, Botondot, akin keresztül láthatják, hogy csak azért mert az egyik -vagy a legjobb- barátod meleg, attól még te nem leszel az! Ugyanúgy, ahogy nem lesz valakiből tejeskávé ha sokat ül a Starbucksban. :D
A szexjelenetek szintén ízlésesen voltak megírva, ennél még az utcán is durvábbakat lát/hall az ember, ha épp egy részeg ordibálása csapja meg a füleit. Ez szép volt. Különleges volt.
Egyik pontját sem untam. Egyszerűen képtelen voltam rá, az utolsó 300 oldalt egy szuszra olvastam el! Folyamatosan kaptam feszültséget, aztán egy kis feloldást, majd megint feszültséget és ezt briliánsan adagolva.
Külön tetszett, hogy nem voltak „túlkínozva” a szereplők, csak pont annyira, amennyire kellett, ami még hihető és emészthető volt. Az a halálom, ha egy történetben állandóan csak szar történik a szereplőkkel, és érzed, hogy ez lehetetlen, hogy még ez is, még ez is. A túl sok probléma is unalmas tud lenni egy idő után.
No és Budapest. Szívmelengető és megható volt hallani ahogy Márk a városról beszél. Vannak pontjai amiket én is képes vagyok így csodálni, ahogy ő tette, de a Blaha Lujza tér nem volt köztük. Pontosabban csak este, kivilágítva. Jó volt úgy körbejárni lelki szemeimmel a lakhelyem, ahogy egy olyan ember látja, aki nem sétálgat benne nap mint nap, vagy még teljesen új neki.
Köszönöm az élményt! Imádtam!
Köszönöm!