Sziasztok
molyok! :)
Ma
egy igazán különleges börtönregényről írtam nektek, ami engem is egyből elvarázsolt.
Szerző: Rene Denfeld
Cím: Az elvarázsoltak
Kiadás éve: 2014
Kiadó: Fumax Kiadó
Oldalszám: 222 oldal
Műfaj: Fantasy, börtönregény
Eredeti cím: The Enchanted
Több mint 10 napomba telt elolvasni ezt a könyvet, két dolog miatt
is.
Ebből az egyik az, hogy életemben először előfordult velem, hogy DIREKT
lassan olvastam egy könyvet, mert nem akartam, hogy vége legyen. El akartam
nyújtani az érzést, a világot, amibe Rene csöppentett bele, mert olyan volt,
mint valami drog. Amivel az „életfogytosok” is éltek, vagyis… nem. Annál sokkal
tisztább volt. Mint a kokain.
A másik, ami miatt nem haladtam vele gyorsan annak ellenére, hogy felülről üti az öt csillagos mércét, az
az volt, hogy megviselt. Nekem ez a
fétisem ezek szerint, de számomra itt kezdődik egy igazi mondanivalóval
rendelkező könyv. Ami ennyire a lelkembe gázol, amit ennyire érzek. Borzongató élvezettel töltött el
minden egyes oldala, sora, mondata, szava, betűje. Újraolvasós lesz.
„Ez egy elvarázsolt hely. Mások nem látják, csak én.”
Lehet, hogy valaki unalmasnak találná a könyvet, amivel annyiban értek
egyet, hogy nem egy izgalmas börtönregényt tart a kezében, aki megismerkedik a
könyvvel, hanem sokkal inkább egy szépirodalmiba áthajló lélektani,
filozofálgató írást. Egy helyben vagyunk, és lefelé ásunk. (Ezzel kapcsolatban
az Így neveld a regényedet blogon olvastam nemrég egy nagyon jó cikket, ami
kezdő íróknak igazán hasznos lehet. (http://igyneveldaregenyedet.blogspot.hu/2016/07/a-passziv-fohos-dilemmaja.html)
Ha ezzel tisztában van az olvasó, akkor viszont olyan élményt kap, amitől jó
ideig nem tud szabadulni.
„Odakint a napfény és a valóság visszazsugorítja az
embereket valódi méretükre. Idebent az emberek felnőnek árnyékaikhoz.”
A mű végig facsarja az ember szívét-lelkét. A nézőpontot nem is tudom
értelmesen elmagyarázni, ez az a könyv, amit ki kell nyitni és meg kell tapasztalni de
ez az az aspektusa a regénynek, ami a leginkább keresztüldöf. És ha még nem
lett volna elég 200 oldalnyi mélydepresszív
szenvedés, az utolsó oldalakon igazán kiereszti a karmait a regény. Nem-nem,
nem spoilerezek.
„.Az emberek megpróbálnak szavakat ráaggatni arra,
amit nem értenek. Üvegekbe akarják zárni az embereket, mint a halott
magzatokat.”
Ami miatt elgondolkodtam, hogy levonjak egy fél csillagot, az az, hogy
Arden tettére nem derül fény. Vagyis félhomályban marad. Értem, hogy az írónő
ezzel is azt akarja erősíteni bennünk, hogy tényleg annyira borzalmas, hogy nem
csak a börtöntársai nem beszélnek róla, de mi sem tudhatjuk meg, jobb, ha nem
tudjuk. Nekem ennek ellenére jólesett volna egy letisztázó pár
mondatocska.
Rengeteg szereplőt felsorakoztatott a könyv, és lehet, hogy úgy tűnik
egyik-másik szálnak (a szőke toyboy-nak,
a papnak, Conroy-nak, a női őrnek) nincs értelme, de mégis van. Ha egyben
látod a végén a történetet, megérted, hogy miért jó, hogy be lett
mutatva.
Olvasd.
Tarts ki!
És csak akkor
tedd le, ha már úgy érzed, a lovak a föld alatt annyira dobognak, hogy nem
tudsz állva maradni…
Csillagozás: 5/5
Ajánlom... mindazoknak, akik nem félnek elmerülni.
~ Dia
