INTERJÚ - Nagy Judittal

Written by Post Comment

Sziasztok molyok! :)

Képzeljétek, ma egy igazán különleges interjúval érkeztem nektek, ugyanis Nagy Judit felelt a kérdéseimre, a pánikbetegeknek szóló könyvével kapcsolatban. Olvassátok, csak amit írt, nem mindenki áld meg ilyen tartalmas válaszokkal. ;)
1. Mikor érezted azt, hogy össze kellene foglalni a tapasztalataidat a pánikkal kapcsolatban?
Azt hiszem már régóta sejtettem, hogy az írás segíthet, mégis, csak hosszú idő múlva „léptem a tettek mezejére”. Sokszor az ember tudja, hogy bele kéne kezdenie valami új, nagyobb horderejű feladat elvégzésébe, például ideje lenne készülni a felvételi vizsgára, elkezdeni fogyókúrázni, sportolni, megtanulni egy idegen nyelvet vagy esetleg végre megírni azt a bizonyos önéletrajzot, ami akár belépő lehet egy másik munkahelyre, valamiért egy ideig mégis halogatja a cselekvést. Talán mert bizonytalan, nem mer belevágni, nincs elég önbizalma, időhiányban szenved, vagy egyszerűen csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Ha az elhatározás elég komoly és egy ideje már ott motoszkál a fejünkben, egyszer csak mégis belevágunk.
De hogy a kérdésre válaszoljak, amikor nem csak azt éreztem, hogy össze kellene foglalni a tapasztalatokat, hanem bele is kezdtem az írásba, nagyon elkeseredett és magányos voltam. Mivel nem vagyok és nem is voltam abban a helyzetben, hogy magamat sajnálva bármiféle elkeseredettségnek alárendelhessem magam, tovább kellett haladnom a problémamegoldás útján. Közben megtapasztaltam, hogy az írás jó társ. Bármit, amit csak gondolsz, papírra vethetsz. Egy darab fehér papír előtt igazán nincs mit titkolnod, nyugodtan „kipakolhatsz” és közben magadat is szembesíted a tényekkel.
2. Mi késztetett erre a lépésre?
Nagyon egyszerű. Eszközt kerestem a pánik ellen. Mindenféle dolog érdekelt és mindent kiakartam próbálni, ami csak egy kis eséllyel is kecsegtethet. Amikor elkezdtem az írást, már egy ideje jól ismertem a pánikot. Sok mindent próbáltam ellene, de valahogy nem akart békén hagyni.
Gyorsan rájöttem, hogy az írás hasznos és nem utolsó sorban élvezem is.
Az írás gyógyító hatását tudományosan bizonyították. Én ezt csak alátámasztani tudom. Ha rá tudjuk venni magunkat, hogy kiírjuk magunkból, mit is gondolunk valójában, egy idő után rájövünk, hogy írni igenis jó. Amikor valamiről „csak úgy” gondolkozunk, a gondolataink egy idő után elkalandoznak, a végén már el is felejtettük, honnan indult az egész gondolkozósdi. Az írás alkalmassá tesz arra, hogy a gondolatainkat összegezzük, strukturáljuk, átláthatóvá tegyük. Csak egy nagyon egyszerű példa, amikor bevásárló listát készítünk. Ha lista nélkül megyünk a hétvégi nagy bevásárlásra, előfordulhat, hogy egy-két fontos vagy kevésbé fontos dolog lemarad a listáról. Ha a gondolatainkat összeszedjük és papíron összegezzük a főzéshez szükséges hozzávalókat, jóval kisebb a hibázás lehetősége.
Az írás kényszerít arra, hogy bizonyos dolgokról gondolkodjunk és megfogalmazzunk valamit. És bizony, ha egy adott témával kapcsolatban kötelezően elkezdünk gondolkozni, akár csodás felfedezéseket is tehetünk.
Az írás - a gondolatokkal ellentétben – kötelezettséget von maga után: ha egyszer valamit leírunk, nyomatékot adunk annak, amit gondolunk és kitűzünk magunk elé.
3. Már a kezdetektől fogva könyvnek szántad a soraidat, vagy más elképzelésekkel indult ez az ötlet?
Egyáltalán nem. Az írás először csak napló céllal indult, csakis és kizárólag saját magamnak. Nyilvánosságról ekkor még szó sem volt, ennek a gondolata meg sem fordult a fejemben.
Aztán rájöttem, hogy amit leírtam jó, hasznos, eredményes, bevált. Az egész alapja a szakirodalmakban is hirdetett technikák megismertetése sok-sok egyszerű, könnyen érthető, gyakorlati példán keresztül. Másrészt a világ, sajnos, tele van magányos pánikosokkal, akiket a pánikipar nem kímél, betegségtudattal, reménytelenséggel és gyógyszerekkel töm, és akik ugyanakkor szerintem képesek lennének önmagukra támaszkodva kis segítséggel, de talpra állni.
A pánikból kivezető út nemcsak hosszú, de meglehetősen nehéz, és gyötrelmes is, sok önfegyelmet és alázatot kíván. De végig lehet járni! Cserébe talán sok-sokévnyi sikertelen próbálkozás után, az alagút végén ott a fény. A fény felé haladva egyre határozottabban látszik a megoldás, élvezhető a siker, legyőzhetőek a korlátok, és újra kinyílik mindenki számára a világ. Amikor a magamfajta szerencse fia rátalál a saját, pokolból kivezető útjára, egy idő után egyre világosabban látja, merre kell mennie, és mit kell tennie, nemcsak hogy saját magát, de sorstársait is győzelemre segítse. Csakis így nyerhet értelmet az életében miden szenvedés, zsákutcába torkolló próbálkozás, kudarc és szűnni nem akaró magány…
4. Miért gondoltad jónak, hogy ennyire megnyílsz az olvasók felé? Tartottál attól, hogyan fog ez elsülni?
Az, hogy a könyv megjelentetésének, egyenes és természetes következménye, hogy az emberek, így a közvetlen környezetem előtt is kitárulkozom és tulajdonképpen egy „új oldalammal mutatkozom be”, először – amikor hirtelen fejest ugrottam a dologba – nem érdekelt. Szerintem, egész egyszerűen nem jutott el a tudatomig. Mielőtt a kiadóval a szerződést aláírtam volna, már kezdtek kétes, tétova gondolataim lenni, valóban kell-e ez nekem. Aztán úgy véltem, most már mindegy, akárhogy döntök, úgy is csak később derül ki, ha mégiscsak másképp kellett volna cselekednem. Ha visszakozom, akkor miért csináltam az egészet? Valóban el tudtam volna engedni a dolgot? Nem, nem hiszem. A nyughatatlanságom vitt előre.
Az életem egyik alapvető problémájának, ami egyébként rajtam kívül a mai társadalom nagy-nagy tömegét fertőzi és tartja a szabad akaratától és elképzeléseitől távol, komoly rabságban, a mindenre ránehezedő megfelelési kényszert tartottam. Ott lenni, térben és időben mindenhol, úgy ahogyan azt mások kitalálták és elvárják. Teljesíteni, bizonyítani, mindig mindent megoldani. Ma igazán már csak magamnak szeretnék bizonyítani, hogy képes vagyok bizonyos dolgokra, amiket eddig elképzelhetetlennek hittem és ugyanúgy bizonyítani a gyerekeimnek, hogy sok-sok mindent képesek elérni, amit egyébként nagyon szeretnének. Képesek megvalósítani az álmaikat.
Ha eljutsz arra a szintre, hogy felismered a problémát az jó. Ha már ki is mered mondani, az még jobb, nagyon jó. De ha igazán eredményt akarsz, objektíven is változtatnod kell a szemléletmódodon. Amikor úgy döntöttem, hogy a könyvet kiadatom, pontosan ezt tettem. Bebizonyítottam magamnak, hogy valóban nem számít, mit gondolnak, mit akarnak, vagy mit tartanak mások. Magamat felfedve hogyan viszonyulnak majd hozzám, hogyan vélekednek rólam és az én történetemről. Persze fontosak a vélemények, de elsősorban én számítok és az, amit én, te vagy mi szeretnénk. Sokkal fontosabb, hogy a „meglepődött” környezetemen kívül, a könyv és annak üzenete valóban eljusson a célközönséghez és reményeim szerint célba is találjon.
Aztán most, hogy már nagyjából három hónap eltelt a könyv megjelenése óta, azt hiszem egy-két talán nem várt reakciót leszámítva, „nem sült el” rosszul a megjelentetés. Azt az egy-két reakciót pedig próbálom kezelni, azok talán éppen kellettek ahhoz, hogy bizonyos emberi-érzelmi kapcsolatokat tisztába tudjak tenni magamban.
5. Merted volna azt mondani, hogy író leszel? Gondolkoztál már ez előtt is az íráson? (Akár más témában, műfajban?)
Nem, soha. Most sem gondolok, úgy magamra, mint egy íróra.
Az életem dolgairól sokszor szélsőségekben gondolkozom. Ez nem jó, mert nem csak fekete és fehér létezik, hanem például ott van nekünk a sokszínű szivárvány is. Ezt én is tudom, időnként mégis „meg kell magam erőszakolnom”, hogy észrevegyem a köztes állapotokat vagy egyéb lehetőségeket. De ha egyszer valamit kitalálok magamnak, mint például, hogy írok egy könyvet, nincsenek köztes állapotok vagy megoldások. Csak a cél van és annak megvalósítása.
Ezek a magamnak „kitalált” feladatok általában spontán jönnek. Néha persze jó lenne „lazábban” élni, de úgy tűnik, nekem az nem megy, valahogy nem arra vagyok kitalálva.
Inkább azt szeretném, ha a könyv olvasói nem, mint szerzőre vagy íróra, hanem barátként, lelki társként gondolnának rám. 
6. Mit éreztél az alkotás folyamata közben? Sok dolog kavargott a fejedben ekkor?
Elég letisztultak voltak a gondolataim. Tartalomjegyzékszerűen összeszedtem miről is akarok, kellene írnom. Miután megvoltak a fejezetcímek, könnyen megtöltöttem őket tartalommal.
7. Ha egy szóval kellene jellemezni a könyvedet, mi illene hozzá a legjobban?
Egy korábbi interjúban, azt kérdezték tőlem, honnan a cím, az Üsd ki a pánikod!, ami első hallásra olyan, mint egy bokszolóhoz intézett felhívás. Az „Üsd ki a pánikod!” tényleg pontosan olyan, mint egy bokszolóhoz intézett felhívás. Az üzenete: ha győzni akarsz, vedd fel végre a kesztyűt, és küldd padlóra a pánikod!
Ha egy szóval kellene jellemeznem a könyvet, akkor az a GYŐZELEM lenne!
8. Szeretnél még a témában további köteteken dolgozni?
Nem, nem tervezek egyéb kötetet. Bár ezt sem terveztem…
9. Mit gondolsz, elérted a kitűzött célodat a könyvvel, amit szerettél volna?
Nem tudom, jó lenne sokkal több visszacsatolás. Elkövettem egy hibát, és szeretném ezt az interjút megragadni, hogy korrigáljam. Írói oldalam vagy bloggom nincs, legalábbis egyelőre, amíg mínuszokban számolom a szabadidőmet. Viszont szeretnék visszajelzéseket, személyes tapasztalatokat, kérdéseket, kéréseket, egyebet, ami bárkinek, aki a könyvemet olvasta fontos lehet. Ide várok minden személyes megkeresést: nagy.judit1028@gmail.com; az utószóból ez kimaradt.
10. Kinek ajánlanád az Üsd ki a pánikod!-at?
Az Üsd ki a pánikod! első sorban pánikosoknak szól. A személyes tapasztalatok megosztása alapvetően őket szeretné segíteni. De bátran ajánlom azoknak is, akiknek pánikos családtagjuk, barátjuk, ismerősük van. Mindenkinek, aki kicsit is meg szeretné érteni a pánikosok világát, hogy aztán segíteni tudjon az akadályokat közösen leküzdeni. 
Ahogyan azt a könyvben is leírtam, én magam kétféle betegségfelfogással találkoztam: vannak, akik úgy tekintenek a pszichés betegségekre, mint megváltozott állapotra, mint mondjuk egy influenzára, amiből ki lehet gyógyulni, és a kúra után minden megint a régi lesz, mindenki visszaváltozik normális emberré. Be kell venni a dilibogyót, amit felír a pszichiáter, vagy elmenni terápiába, és akkor minden rendben lesz. A másik, és szerintem ők azok, akik többen vannak, a pánikot hisztinek tekintik, amit az ember tetszés szerint abba tud hagyni, csak össze kell szednie magát.
Persze mi, pánikosok tudjuk, hogy mindkét felfogás alapvetően téves. Aki a könyvet nem pánikosként olvassa, talán közelebb kerül ahhoz, hogy megértse a pánikos problémáit és valóban segíteni tudjon legyőzni a „fenevadat”.  
+1 Mit üzensz az olvasóidnak?
Az önsegítő könyvek csapdája, hogy amikor egy nekünk éppen témába vágó könyvet, például pánik, meglátunk a könyves polcokon, úgy érezzük, hogy nekünk azt azonnal el kell olvasni. Meg is vesszük a könyvet és mohón neki esünk, mert egész egyszerűen azt gondoljuk, hogy hirtelen megtaláljuk a megoldást arra a problémára, amitől éppen szenvedünk. A könyvet viszont nem elég csak mohón elolvasnunk, hanem azt, ami ott le van írva, többnyire követnünk is kellene. Ha valamivel egyet értünk, magunkban helyeselünk, viszont nem elég csak azonosulnunk a gondolatokkal, hanem azokat a gyakorlatban is magunkévá kell tennünk. Ha valaki megérti ugyan a szabályokat, de nem alkalmazza azokat, továbbra is egyhelyben topog majd. Ha azonban elszánja magát és kipróbálja a javasolt technikákat, például nem fecsérli tovább az idejét a betegsége vagy a múltja felkutatására, terel, ha jön a pánik, veszi a bátorságot például az expozícióhoz és beépíti a sportot a mindennapi életébe, stb. - biztosan mondom és ígérhetem, ha teljesen tünetmentes nem is lesz, de kiszabadul a pánik fogságából.
Mindenképpen köszönöm a bizalmat azoknak, akik már megvették és elolvasták a könyvet. Bízom benne, hogy nem okoztam csalódást és találtak önmaguk számára is hasznos tanácsokat. Illetve remélem, hogy sikerül, felkelteni, azok érdeklődését is, akik még nem olvasták ugyan, de érintettek a témában.
>>Ezen a linken további érdekességeket és információkat találtok Judit könyvéről>>
>>Itt pedig akár bele is olvashattok az egyik kedvenc fejezetembe ;)>>
~Anna & Nagy Judit

Tags:

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés