ÉRTÉKELÉS - Rácz-Stefán Tibor : Élni akarok!

Written by Post Comment

Sziasztok molyok! :)


Még igyekszem fel-felbukkanni a tanulásban történő elveszés előtt pár értékeléssel, és boldogítani Titeket - ennek örömére pedig mi más is következhetne, mint egy értékelés egy kedves ismerősöm újonnan megjelent kötetéről? ;)
Szerző: Rácz-Stefán Tibor
Cím: Élni akarok!
Kiadás éve: 2018
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 250 oldal
Műfaj: Ifjúsági, romantikus
Most hajnali egy óra lesz. Pár perce fejeztem be Lilla történetét, de képtelen vagyok aludni. Ezért fogtam magam, és leültem a gépem elé, hogy kiírjak magamból mindent, ami csak kavarog bennem. A legszívszorítóbb dalokat hallgatom, amiket csak ismerek, és egyszerűen nem ismerek magamra. Hogy miért?
Aki ismer, tudja, mennyire lelkiismeretes személyiség vagyok, s mennyire magukkal tudnak ragadni az ilyen stílusú, mondhatni típusú történetek, mint amivel most Tibi gazdagít minket a legújabb kötetének köszönhetően - de ami a legfurcsább az egészben: képtelen vagyok sírni.
„Élni akarok egy kicsit, mielőtt végleg kialszik a szememben a fény.”
Nem mondhatom, hogy nem volt hasonló tapasztalatom, még ha nem is teljesen ugyanarról van szó, mint ami a könyvben is meg van írva, és érzéketlenné váltam, ami ezt a témát illeti, mert semmilyen szinten nem lenne helytálló. Ekkor kúszott a fejembe az a kérdés, hogy de akkor mégis mi változhatott? Alig telt el egy év. Ki tudja, lehet annak is köze van hozzá, hogy elkezdtem az egészségügyben tanulni, és már túlzottan realista szemléletmódra váltottam, a bioetika tárgyamnak köszönhetően.
„Egy dolgot viszont már tudtam: vannak olyan dolgok, amiktől senki nem védhet meg.”
Á, hagyjuk is ezt a lehetőséget, mert ennyi nem elég ahhoz, hogy tőből megváltozzak. Lehet, az mozdított meg bennem valami mást, hogy jóval reálisabb oldalról közelítjük meg ezt a betegséget - az írásban tökéletesen tükröződik, hogy mennyi munka van abban, hogy az írónk jól adja vissza azt az élethelyzetet, amiben a főszereplő és a családja él, azokat az életérzéseket, s legfőképp azt a kínt, amit csakis azok tudnak igazán átérezni és megérteni, akik maguk is átéltek már ehhez fogható fájdalmat.
„Ismét csak egy bólintásra futotta, bár éreztem, hogy ez ide most kevés. Mert az életem volt a tét, én pedig tudtam, bármire képes vagyok azért, hogy éljek.”
Ebből a szempontból nézve minden elismerésem megilleti Tibit, és azokat a személyeket, akik segítséget nyújtottak Neki - saját magamból kiindulva mondom azt, hogy leírhatatlanul nehéz az első alkalommal megnyílni egy ilyen témával kapcsolatban. (Igaz, az én betegségem teljesen más, s mondhatni könnyen beszélek, mert nem fogok meghalni, de semmivel sem könnyebb elfogadni azt a tényt, hogy egy életre megbélyegeznek, és ugyanúgy szánalmasnak minősítenek csak azért, mert antibiotikumokon kell tengetni a mindennapjaidat…kitérő lezárva, ez egy másik téma, amit nem itt fogok fejtegetni - azt csakis akkor fogom megtenni, ha van rá „igény” és érdekel Titeket is.)
„Belém hasított a gondolat, hogy a halálom után talán ez lesz. Apu talán így viselkedik majd mindenkivel. Senkit sem enged majd közel magához, mert retteg, hogy egyszer elveszíti. Így viszont nem lehet élni!”
Ami engem a könyv elejétől kezdve foglalkoztatott, az nem más, mint egy fránya bioetika-filozófiai kérdés igen, nálunk ezen a két órán ez volt a fő téma: az eutanázia. Aktív, passzív, elfogadott, nem elfogadott, elítélendő, vagy nem, de igenis létező fogalomról van szó, amit ha nem is mondunk ki ebben a regényben, de burkoltan elég erős utalásokat találhatunk rá. Nyilván nem mindenkinek ez lesz a történet fő mozgatórugója, vagy alapköve, engem mégis ez ragadott meg a legjobban. Lilla tisztában volt vele, mit vállal azzal, hogy a Fortepex mellett teszi le a voksát. Ez pedig azt jelenti, hogy saját akaratából döntött úgy, hogy véget vet a szenvedéseinek. Előtte még szerez egy kis méltóságot magának, és olyan életet él, amilyennek annak lennie kellett volna, ha … És ekkor következik az a rengeteg „Mi lett volna, ha…” és egyéb közhellyel kezdődő mondat, ami akaratlanul is befészkeli magát az olvasó fejébe, ahogyan halad előre az olvasásban.
„Ha valaki nem fogad el téged úgy, ahogy vagy, miért lenne bármi helye az életedben?”
Én magam is képtelen voltam kizárni ezen gondolatok tömkelegét a fejemből, végtére is csak akkor kezdtem el megnyugodni, amikor leültem megírni ezt a bejegyzést. Most, hogy kiöntöm Nektek a szívemet, a bennem kavargó köd is kezd tisztulni, s értelmet nyerni.
„Mindenesetre lemondani a boldogságról csak azért, mert lehet árnyoldala is, valahol gyávaság, téged pedig nem úgy ismertelek meg, mint aki megfutamodna bármi elől.”
Amennyire rövidre sikerült ez kötet Tibi előző munkáihoz képest, annyival többet tud adni az embereknek. Nem viccelek, még úgy is ezt gondolom, hogy nem éreztem azt a magával ragadó plusz tényezőt, ami megadta volna azt a bizonyos mindent elsöprő „aha” érzést, amit nagyon sokan keresni szoktunk az olvasmányainkban.
„Amúgy meg nem leszel csak azért értéktelen, mert netán valaki azt hiszi rólad.”
Az első fejezeteknél még szenvedtem egy-két sort, mert nem kötött le úgy igazán az olvasás, de ezt elkönyveltem annak, hogy kijöttem a „gyakorlatból”, és túlzottan az egyetemi jegyzeteim jártak a fejemben, szóval nem lesz itt probléma a későbbiekben. Azonban a fentebb említett dolog miatt sokkal inkább lassan, és értelmezve folytattam az olvasást, nem pedig „faltam az oldalakat”, ahogyan szokás mondani.
Nem hiszem, hogy ez probléma lenne, vagy pedig bárkinek is a hibája volna, különösen nem az íróé, ezt szeretném hangsúlyozni!, pusztán engem most nem talált meg olyan érzelmi szinten ez a könyv, mint ami elvárható lett volna, csúnyán fogalmazva.
„- Az élet egyes pillanatai olyanok, akár a csodák. Meg kell örökíteni őket, hogy ne csak az élhesse át, aki ott van, hanem az egész világ.”
Az egész kötet felépítése és kivitelezése a Tibitől megszokott módon alapos, részletes és kemény munkára utal, - erre már kitértem egyszer a kutatómunka jegyében -, ez pedig meglátszik a szereplők kidolgozásán, a cselekményszál alakításán, s az üzeneten is, amit magában hordoz a történet.
„- Ne mondj le miattam semmiről, amire vágynál! Az én dolgom a harc azért, hogy éljek, de tőled is ezt várom el. Hogy élj!”
Nekem kifejezetten az tetszett a könyvben, hogy két idősíkon fut, s ezáltal olyan visszaemlékezéseket kapunk, amik bepillantást adnak nekünk abba, hogy miket élt át a főhősünk a küzdelmei alatt. A jelen és a múlt így fonódik egybe, a befejezés felé haladva, és esküszöm Nektek, hogy ugyanilyen fokozatosan facsarja ki egyre jobban az olvasók szívét. Sejtettem, hogy Tibi ehhez ért a legjobban, az eddigi munkássága alapján, de ebben a kötetében éreztem azt, hogy a lehető legszebben és a legtökéletesebben törte apró darabokra a szívemet.
„Semmi nem tart örökké, legyen az a lehullott hó, a legfinomabb falat vagy éppen a legbecsesebb élet.”
Ahogy visszagondolok Lillára, és a szeretteire, úgy szökik a szemembe a könny, és akad el a lélegzetem, mert eszembe jutnak az utolsó fejezetek, amik számomra a legszebbnek érződtek. Ez alapján pedig tényleg igazat kell adnom annak a kijelentésnek, hogy az Élni akarok! Tibi eddigi könyvei közül a legjobban sikerült kötet. Olyan témát dolgoz fel, amiről az emberek nem szívesen beszélnek; és mindezt oly módon tárja elénk, hogy gondolkozásra sarkalljon minket, hogy belássuk, igenis van olyan élethelyzet, amikor a küzdelem már fáj, és meg kell tanulnunk elengedni azt, akit a világon a legjobban szeretünk.
Csillagozás: 4 / 5
Ajánlom… mindenkinek, aki szereti a szívszorítóan gyönyörű történeteket az elengedésről.
~Anna

Tags:

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés