Sziasztok
molyok! :)
Még
igyekszem fel-felbukkanni a tanulásban történő elveszés előtt pár értékeléssel,
és boldogítani Titeket - ennek örömére pedig mi más is következhetne, mint egy értékelés egy kedves ismerősöm újonnan megjelent kötetéről? ;)
Szerző: Rácz-Stefán
Tibor
Cím: Élni akarok!
Kiadás éve: 2018
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 250 oldal
Műfaj: Ifjúsági,
romantikus
Most
hajnali egy óra lesz. Pár perce fejeztem be Lilla történetét, de képtelen
vagyok aludni. Ezért fogtam magam, és leültem a gépem elé, hogy kiírjak
magamból mindent, ami csak kavarog bennem. A legszívszorítóbb dalokat
hallgatom, amiket csak ismerek, és egyszerűen nem ismerek magamra. Hogy miért?
Aki
ismer, tudja, mennyire lelkiismeretes személyiség vagyok, s mennyire magukkal
tudnak ragadni az ilyen stílusú, mondhatni
típusú történetek, mint amivel most Tibi gazdagít minket a legújabb
kötetének köszönhetően - de ami a legfurcsább az egészben: képtelen vagyok
sírni.
„Élni akarok egy
kicsit, mielőtt végleg kialszik a szememben a fény.”
Nem mondhatom,
hogy nem volt hasonló tapasztalatom, még
ha nem is teljesen ugyanarról van szó, mint ami a könyvben is meg van írva,
és érzéketlenné váltam, ami ezt a témát illeti, mert semmilyen szinten nem
lenne helytálló. Ekkor kúszott a fejembe az a kérdés, hogy de akkor mégis mi változhatott? Alig telt el egy év. Ki tudja,
lehet annak is köze van hozzá, hogy elkezdtem az egészségügyben tanulni, és már
túlzottan realista szemléletmódra váltottam, a bioetika tárgyamnak
köszönhetően.
„Egy dolgot
viszont már tudtam: vannak olyan dolgok, amiktől senki nem védhet meg.”
Á, hagyjuk is
ezt a lehetőséget, mert ennyi nem elég ahhoz, hogy tőből megváltozzak. Lehet,
az mozdított meg bennem valami mást, hogy jóval reálisabb oldalról közelítjük
meg ezt a betegséget - az írásban tökéletesen tükröződik, hogy mennyi munka van
abban, hogy az írónk jól adja vissza azt az élethelyzetet, amiben a főszereplő
és a családja él, azokat az életérzéseket, s legfőképp azt a kínt, amit csakis
azok tudnak igazán átérezni és megérteni, akik maguk is átéltek már ehhez
fogható fájdalmat.
„Ismét csak egy
bólintásra futotta, bár éreztem, hogy ez ide most kevés. Mert az életem volt a
tét, én pedig tudtam, bármire képes vagyok azért, hogy éljek.”
Ebből a
szempontból nézve minden elismerésem megilleti Tibit, és azokat a személyeket,
akik segítséget nyújtottak Neki - saját magamból kiindulva mondom azt, hogy
leírhatatlanul nehéz az első alkalommal megnyílni egy ilyen témával
kapcsolatban. (Igaz, az én betegségem teljesen más, s mondhatni könnyen
beszélek, mert nem fogok meghalni, de semmivel sem könnyebb elfogadni azt a
tényt, hogy egy életre megbélyegeznek, és ugyanúgy szánalmasnak minősítenek
csak azért, mert antibiotikumokon kell tengetni a mindennapjaidat…kitérő
lezárva, ez egy másik téma, amit nem itt fogok fejtegetni - azt csakis akkor
fogom megtenni, ha van rá „igény” és érdekel Titeket is.)
„Belém hasított
a gondolat, hogy a halálom után talán ez lesz. Apu talán így viselkedik majd
mindenkivel. Senkit sem enged majd közel magához, mert retteg, hogy egyszer
elveszíti. Így viszont nem lehet élni!”
Ami engem a
könyv elejétől kezdve foglalkoztatott, az nem más, mint egy fránya
bioetika-filozófiai kérdés igen,
nálunk ezen a két órán ez volt a fő téma: az eutanázia. Aktív, passzív,
elfogadott, nem elfogadott, elítélendő, vagy nem, de igenis létező fogalomról
van szó, amit ha nem is mondunk ki ebben a regényben, de burkoltan elég erős
utalásokat találhatunk rá. Nyilván nem mindenkinek ez lesz a történet fő
mozgatórugója, vagy alapköve, engem mégis ez ragadott meg a legjobban. Lilla
tisztában volt vele, mit vállal azzal, hogy a Fortepex mellett teszi le a
voksát. Ez pedig azt jelenti, hogy saját akaratából döntött úgy, hogy véget vet
a szenvedéseinek. Előtte még szerez egy kis méltóságot magának, és olyan életet
él, amilyennek annak lennie kellett volna, ha … És ekkor következik az a
rengeteg „Mi lett volna, ha…” és
egyéb közhellyel kezdődő mondat, ami akaratlanul is befészkeli magát az olvasó
fejébe, ahogyan halad előre az olvasásban.
„Ha valaki nem
fogad el téged úgy, ahogy vagy, miért lenne bármi helye az életedben?”
Én magam is
képtelen voltam kizárni ezen gondolatok tömkelegét a fejemből, végtére is csak
akkor kezdtem el megnyugodni, amikor leültem megírni ezt a bejegyzést. Most,
hogy kiöntöm Nektek a szívemet, a bennem kavargó köd is kezd tisztulni, s értelmet
nyerni.
„Mindenesetre
lemondani a boldogságról csak azért, mert lehet árnyoldala is, valahol
gyávaság, téged pedig nem úgy ismertelek meg, mint aki megfutamodna bármi
elől.”
Amennyire
rövidre sikerült ez kötet Tibi előző munkáihoz képest, annyival többet tud adni
az embereknek. Nem viccelek, még úgy is ezt gondolom, hogy nem éreztem azt a
magával ragadó plusz tényezőt, ami megadta volna azt a bizonyos mindent elsöprő
„aha” érzést, amit nagyon sokan
keresni szoktunk az olvasmányainkban.
„Amúgy meg nem
leszel csak azért értéktelen, mert netán valaki azt hiszi rólad.”
Az első
fejezeteknél még szenvedtem egy-két sort, mert nem kötött le úgy igazán az
olvasás, de ezt elkönyveltem annak, hogy kijöttem a „gyakorlatból”, és
túlzottan az egyetemi jegyzeteim jártak a fejemben, szóval nem lesz itt
probléma a későbbiekben. Azonban a fentebb említett dolog miatt sokkal inkább
lassan, és értelmezve folytattam az olvasást, nem pedig „faltam az oldalakat”, ahogyan szokás mondani.
Nem
hiszem, hogy ez probléma lenne, vagy pedig bárkinek is a hibája volna, különösen nem az íróé, ezt szeretném
hangsúlyozni!, pusztán engem most nem talált meg olyan érzelmi szinten
ez a könyv, mint ami elvárható lett volna,
csúnyán fogalmazva.
„- Az élet egyes
pillanatai olyanok, akár a csodák. Meg kell örökíteni őket, hogy ne csak az
élhesse át, aki ott van, hanem az egész világ.”
Az egész kötet
felépítése és kivitelezése a Tibitől megszokott módon alapos, részletes és
kemény munkára utal, - erre már kitértem
egyszer a kutatómunka jegyében -, ez pedig meglátszik a szereplők
kidolgozásán, a cselekményszál alakításán, s az üzeneten is, amit magában
hordoz a történet.
„- Ne mondj le
miattam semmiről, amire vágynál! Az én dolgom a harc azért, hogy éljek, de
tőled is ezt várom el. Hogy élj!”
Nekem
kifejezetten az tetszett a könyvben, hogy két idősíkon fut, s ezáltal olyan
visszaemlékezéseket kapunk, amik bepillantást adnak nekünk abba, hogy miket élt
át a főhősünk a küzdelmei alatt. A jelen és a múlt így fonódik egybe, a
befejezés felé haladva, és esküszöm Nektek, hogy ugyanilyen fokozatosan
facsarja ki egyre jobban az olvasók szívét. Sejtettem, hogy Tibi ehhez ért a
legjobban, az eddigi munkássága
alapján, de ebben a kötetében éreztem azt, hogy a lehető legszebben és
a legtökéletesebben törte apró darabokra a szívemet.
„Semmi nem tart
örökké, legyen az a lehullott hó, a legfinomabb falat vagy éppen a legbecsesebb
élet.”
Ahogy
visszagondolok Lillára, és a szeretteire, úgy szökik a szemembe a könny, és
akad el a lélegzetem, mert eszembe jutnak az utolsó fejezetek, amik számomra a
legszebbnek érződtek. Ez alapján pedig tényleg igazat kell adnom annak a
kijelentésnek, hogy az Élni akarok! Tibi eddigi könyvei közül a legjobban
sikerült kötet. Olyan témát dolgoz fel, amiről az emberek nem szívesen
beszélnek; és mindezt oly módon tárja elénk, hogy gondolkozásra sarkalljon
minket, hogy belássuk, igenis van olyan élethelyzet, amikor a küzdelem már fáj,
és meg kell tanulnunk elengedni azt, akit a világon a legjobban szeretünk.
Csillagozás: 4 / 5
Ajánlom… mindenkinek,
aki szereti a szívszorítóan gyönyörű történeteket az elengedésről.
~Anna
