Egy könyvespolc meséi - Jessica Park : 180 másodperc

Sziasztok molyok! :)

Szeretnék Veletek teljesen őszinte lenni. Nagyon nehéz szóhoz jutnom, ugyanis nem voltam tisztában azzal, mibe is rángattam bele magam, amikor belementem, hogy a 180 másodperc legyen az egyik könyv, amit az első körben szavazásra bocsájtunk.

Először is, valamilyen oknál fogva, én egészen a könyv feléig abban a biztos tudatban voltam, hogy ez egy Vörös Pöttyös szériába tartozó mű. Aha, a nagy lótúrót! Félúton lettem felvilágosítva, hogy bizony ám, ez egy jó öreg jó, annyira nem az, mert 2019-ben adták ki Rubin Pöttyös, szóval nem kissé lettem kinevetve, amikor teljesen ledöbbenve csak álltam és néztem, miért megy el egy pöppet más irányba egy-egy jelenet, mint amire én számítottam. Aggodalomra semmi ok, nincsen bajom ezzel - csak hát na, az ember lánya azért felkészül arra, hogy esetlegesen ilyen elemekbe botolhat az olvasás közepette.

Másodszor, én egyáltalán, semmilyen szín alatt nem gondoltam volna, hogy egy könyvet ennyire túl lehet zsúfolni, már ami a felmerülő komolyabb témákat illeti. Ezek közül a moly.hu-s címkék elég sokat el is árulnak, még szerencse, hogy csak utólag néztem meg őket… Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, drámában és tragédiában aztán nem volt hiány, elhihetitek nekem!

„– A fájdalom csak addig tart, amíg el nem múlik.”

Ha már ennyire belelendültem a mesélésbe, akkor kezdem az elején, ahol még látszólag minden teljesen békés és nyugodt volt. A főszereplőnk egy átlagos, harmadéves egyetemista, aki első benyomásra kicsit zárkózott személy látszatát kelti. Azonban hamar megtudjuk, hogy a látszat ebben az esetben nem csal, s Allison nem ok nélkül húzott maga köré falakat, amik védelmet nyújtanak neki. Mivel emlékeim szerint még nem igazán olvastam olyan szereplő(k)ről, akik árvaházban nőttek fel, kifejezetten tetszett ez a fajta alapötlete a történetnek. Ebből kiindulva teljesen megértettem, hogy Allison miért nem enged közel magához senkit, miért bizalmatlan, és miért nem szereti az embereket.

„Az életem nem más, mint puzzle-darabok összessége, amik sosem fognak egyetlen egésszé összeállni.”

Aztán bejött a képbe a tökéletes álompasi, Esben. A maga 180 másodpercével és kisugárzásával fenekestül felforgatta a szorongó főszereplőnk életét. Igen, az egész történetet meghatározó változás, ami elindította Allisont egy másik úton, mindössze kemény 3 perc eredménye – legalábbis a könyv szerint. Higgyétek el nekem, minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ne hangozzak túlzottan szkeptikusnak, de akármennyire is próbálkozom, nem megy 100%-ban.

„Azt kívánom, bárcsak jobban szeretném a valóságot. Bárcsak élvezném az életet.”

Könnyen lehet, hogy velem van a baj, de én úgy gondolom, hogy egy ennyire zárkózott és bizalmatlan személynek nem elég pusztán 3 percnyi emberi szembe való bámulás ahhoz, hogy ilyen mérvű változás vegye kezdetét az életében. Akadt pár elejtett mondat, amiből én arra következtettem, hogy Allison-nak már korábban is eszébe jutott, hogy nem a legjobb, ahogyan viselkedik a nevelőapjával, és szeretne nyitottabb lenni – ez a „kísérlet” pedig csak egy plusz kezdőlöket volt, ami úgy istenigazából elindította benne ezt folyamatot.

Nem mellesleg, csak halkan súgom meg Nektek, hogy én még a társadalmi kísérlet alatt is egy sokkal nagyobb volumenű dologra számítottam, tudjátok, tipikusan az ilyen úton leszólítanak, hogy van-e egy perced erre és erre kaliberű dologra, nem egy internetes „sztár” saját maga által kreált kampányára a sok közül.

„Olyan keményen dolgoztam azért, hogy kialakítsak magamnak egy életet, amit képes vagyok kezelni, és erre három perc alatt leromboltam az egészet.”

Mindezzel még nem is lett volna problémám, mert egye fene, mégiscsak egy romantikus könyvről van szó, na de a reakció, ami követte azt a 180 másodpercet… Nem azt mondom, hogy ilyen nem történhet meg … a filmekben … és persze nyilván a könyvekben … na de hogy a való életben ilyesmit éljen át az ember, arra nem igazán látok sok esélyt, de lehet, hogy csak én vagyok túlzottan szűk látókörű ezen téren. Ha tévedek, nyugodtan javítsatok ki, esküszöm, kíváncsi vagyok!

„AMÍG NEM ENGEDED EL AZT, AMI MÖGÖTTED VAN, NEM ÉRHETED EL AZT, AMI ELŐTTED ÁLL.”

Tény és való, az, hogy a főszereplőnk változni szeretne, az egy nagyon is pozitív dolog, amit értékelek is, az egyedüli gondom ennek „sebességével” van – minden egyik pillanatról a másikra következik be, és hiába vagyok extrovertált személyiség, vannak olyan dolgok, amik nekem se mennek azonnal. Erre szerintem a legjobb példa a bizalom kérdése. Ez szintén helyet kap a történetünkben, és szintén kettős érzéseim vannak vele kapcsolatban…Igen, eltaláltátok, itt is az zavar, hogy egyből teljes mértékű bizalmat élvez a szépfiúnk. Na sebaj, haladjunk szépen tovább, van még miről beszélni! ;)

„Néha olyasmi történik, amire nem számítasz. Néha valaki miatt megszeged a saját szabályaidat.”

A lényeg az, hogy a történtek hatására Allison többé-kevésbé, de elkezd megnyílni a világ felé; s ennek szerves részét képezi az, hogy azt is kideríti, vajon Esben részéről is hasonló érzések kaptak szárnyra a kísérletet követően, vagy csak képzelődött és jogosan vonult vissza megszokott csigaházába.

„Nem élheted az életed egy szobába zárkózva. Túl sok mindenből ki fogsz maradni.”

Ha már így szóba hoztam ezt a fiút, többször is, nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy akármennyire jó embernek ismertem meg, egész egyszerűen túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. Jóindulatú, segítőkész, okos, türelmes, jól néz ki – és még sorolhatnám a tulajdonságait napestig. Úgy érzem, az összes fellelhető pozitív jelző rá lett aggatva, hogy egy olyan karaktert kapjunk, aki megnyeri magának az összes létező és nem létező női szívet – beleértve persze Allison-ét is.

„Nem akarok egyfolytában félni; nem akarok attól rettegni, hogy a föld a talpam alatt bármelyik pillanatban darabokra hullhat. Boldog akarok lenni, igazán boldog.”

Még ezt is igyekeztem lenyelni, mondván, ez még nem akkora baj, ettől még lehet jó a történet, és vannak más szereplők is a könyvben. Sajnos a kedvencem közülük nem volt elég ahhoz, hogy elvigye a hátán az egész történetet… Ettől függetlenül azt gondolom, Ő az, aki tökéletes példát mutatott nekünk már a kezdetektől fogva, és sajnálom, hogy nem arra a szálra volt több hangsúly fektetve, ami vele állt szorosabb kapcsolatban.

„A gyerekkoromat a fájdalom, a visszautasítás és az üresség határozta meg, és olyan sokáig irányítottak ezek az érzések, hogy azt sem tudom, képes vagyok-e egy megálljt parancsolni nekik.”

Annyit elárulok, hogy a fentebb már emlegetett személyes kedvenc az Simon, Allison nevelőapja. Mivel tartom magam a spoilermentességhez, nem kezdek róla áradozni, vagy ódákat zengeni, de meg kell említsem, az én véleményem szerint nem egy Esben kellene mindenkinek, hanem egy Simon – ezzel pedig mindent elmondtam.

„Az, hogy későn érkezett, nem jelenti azt, hogy nem is számít.”

Ez az idézet szerintem elég sok tényezőre és karakterre egyaránt illik a könyvben – a legjobb barátnőre, Steffi-re is, akit ideje szóba hozni. Ahogy én levettem, ő sokkal inkább karakán és bátor - illetve olykor a vakmerő peremén egyensúlyozó - lány; aki a gyerekkorai problémáit úgy dolgozta fel, hogy sziklaszilárdra faragta magát érzelmileg, és hatalmas védőfalakat húzott maga köré, ahova csupán Allisont engedte be. A külvilág felé teljesen mást mutatott, mint amilyen belülről volt valójában. Elég sokszor változott a róla alkotott véleményem, ahogyan haladtunk előre a történetben, egy-két alkalommal tényleg sikerült meghatnia, de nem az írónő által tervezett mértékben.

„– Kapaszkodj bele abba az egyvalakibe. Emlékszel? Te itt vagy nekem, neked meg itt vagyok én. Ha pedig elég szerencsés vagy ahhoz, hogy találj egy – csak egyetlen egy – embert ebben a szívtelen világban, aki miatt az egésznek van értelme, akit szeretsz, akiben bízol, és akiért ölnél, akkor kapaszkodj bele, de baromi szorosan, mert valószínűleg ez minden, amit valaha kapni fogsz.”

Továbbra is az őszinte és normális hangvételhez tartva magamat, azt tudom Nektek mondani, hogy ha már ennyi komoly téma helyet kapott ebben a kötetben, ahogyan azt már korábban említettem, és még nem is hoztam fel az összeset, mert akkor soha nem érne véget ez az értékelés, és akármennyire szeretek írni, azért ennyire még én sem vagyok mazohista, akkor már azt vártam, hogy mindegyik viszonylag részletesen ki lesz fejtve, és megtudom, miért szerepelnek a történetben, illetve milyen befolyással vagy hatással vannak a történésekre. Ebből adódóan egy hosszabb terjedelemre számítottam volna, nem pedig arra, hogy a cselekmények gyors egymásutánban kövessék egymást, és bele legyenek sűrítve alig 370 oldalba.

„– Tudom, hogy törékeny vagy. Megértem. – Még mindig a vállamhoz ér a keze. – De egyúttal keményebb vagy, mint hinnéd. Most is harcolsz, a harcosok pedig nem gyengék. De nem kell egyedül vívnod a harcot.”

A befejezés felé közeledve már csak úgy reagáltam az újabb fordulatokra, hogy „Mi jöhet még? Dráma drámával, megfűszerezve egy csepp drámával.” Nem győzöm hangsúlyozni, hogy alapvetően nem lett volna ezekkel semmi gondom, de együtt már túlment egy határon legalábbis nálam. Az is eszembe jutott, hogy lehetséges, hogy csak egy kritikusabb időszakban talált meg Jessica Park könyve, de maga az olvasásélmény, amit kaptam tőle, erősen emlékeztet Tarryn Fisher – F*ck Love! c. Rubin Pöttyösére, és ez valahol nagyon bánt.

Teljes szívemből szerettem volna megkedvelni és úgy látni ezt a könyvet, ahogyan a hasonlóan fontos és komoly témát feldolgozó kedvenceimet, mert olyan sok jót olvastam/hallottam róla. Jobban belegondolva, lehet emiatt túl magasra tettem az elvárásaimat, s nem sikerült megugrania őket az írónőnek.

„– Egyetlen negatív élmény felülírhat ezer pozitívat. Ami miatt a szeretet tengerében csak az egyetlen fuldoklót veszed észre.”

Ettől eltekintve nagy érdeme a 180 másodpercnek, hogy a stílusa elképesztően könnyed, s egyszerűen olvastatja magát. Amint egy probléma megoldódik, már jön is a következő, az események színes kavalkádja pedig azonnal magával ragadja az olvasót, és teljes mértékben leköti a figyelmét. Abban egyet tudok érteni, hogy az írónő olyan érzelmi hullámvasútra ültet minket, ami egyáltalán nem mindennapi, és garantáltan maradandó emlékként fog bennünk élni – kérdés, milyen lesz az az élmény: negatív, semleges vagy pozitív.

„Nem baj, ha néha szomorú az ember, Allison. Attól még, hogy általában vidám, neki is lehetnek mélypontok az életében. Ez teszi őt emberré.”

Összefoglalva egy igazán különleges szerelmi történetet tudhat magáénak az, aki elolvassa ezt a könyvet. Több komoly, a napjainkban is jelenlevő problémát dolgoz fel, amiről fontos beszélnünk, és rengeteg olyan kérdést vet fel, amit nem mindig tudunk megválaszolni, ha önmagunkat kérdezzük. Van, amikor el kell fogadni a segítő kezet, ha felénk nyújtják.

Csillagozás: 3,5 / 5

Ajánlom… mindenkinek, aki szereti a romantikus műfajt, és azokat a könyveket, amik egyenesen a mozivászonra születtek.

~Anna