SZÉPIRODALMI KEDVCSINÁLÓ - Kosztolányi Dezső : Esti Kornél

Written by Post Comment

Sziasztok molyok! :)

Újfent egy klasszikussal érkeztem, mert egyre inkább úgy érzem, a szépirodalom az, ami igazán ki tud rántani a szürke hétköznapokból, és ez az a világ, ami ki tud kapcsolni a rohanó 21. század közepette. Éppen ezért kezdtem ki Kosztolányi szókimondó alteregójával, Esti Kornéllal.
Szerző: Kosztolányi Dezső
Cím: Esti Kornél
Kiadás éve: 2016
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 304 oldal
Műfaj: Klasszikus, novella, pszichológia
Emlékszem, mennyire boldog voltam, amikor a középiskolában végre igazi klasszikus irodalomról kezdtünk tanulni, s milyen lelkesen vártam az órákat, és az írók, költők megismerését. Azt gondoltam, olyan leszek, mint egy átalakult porszívó, s csak úgy szívni fogom magamba a sok tudást, és a végén átalakulok egy rossz szivaccsá - hát, mint Ti is látjátok, nem így alakult, nevetni nem ér! :D, de nem bánom, mert most már tudom, hogy akkor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy értelmezni tudjam, akár a magam, akár a tanárok módján az olvasottakat.
„Mit ér a költő ember nélkül? És mit ér az ember költő nélkül?”
Nemrég azonban nyitni kezdtem a szépirodalom felé, és a gimiseknek üzenem, hogy higgyék el nekem, ha saját akaratukból vesznek a kezükbe egy klasszikust, vagy egy kötelező olvasmányt, teljesen más élményt fog nyújtani, mintha adott időpontra kéne végezni az adott regénnyel, plusz még egy olvasónaplót is kéne rittyenteni mellé.
Én sem hittem volna, hogy magamtól fogok ilyen köteteket olvasni, aztán lássatok csodát: egyre többet és többet szerettem volna ebből a világból is.
„Egy ízben szememre lobbantotta, hogy elfelejtettem fiatalságomat. Hát ebben lehetett némi igazság. De ez az élet rendje. Mindenki ezt teszi.”
Kosztolányi már kilencedikes fejjel is a kedvenceim közé tartozott, így nem volt kérdés, hogy a későbbiekben is fogok még tőle olvasni - pláne úgy, hogy már valamennyire benőtt a fejem lágya.
„Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat. Tíz éve nem érintkeztünk akkor. Hogy mi történt közöttünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy, mint a többi emberek.”
Esti Kornélt alapvetően egy érdekes alteregónak találtam, úgyhogy örömmel csaptam a hónom alá a Helikon által kiadott kötetet az egyik könyvesbolti túrám során, s láttam neki az olvasásnak.
„- Tépd ki a szárnyát - suttogta Kornél -, szúrd ki a szemét, dobd a tűzbe, öld meg.
- Te őrült - ordítottam.
- Te gyáva - ordította ő.”
Amint belelapoztam az első fejezetbe, már ott ült az arcomon az a hamiskás vigyor, mert tudtam, mi vár rám, s biztos voltam benne, hogy nem fogok csalódni.
Jelentem alássan, ez így is lett, Kosztolányi kitett magáért, ráadásul nem is akármilyen módon. Tudniillik, azért szeretem ennyire a szépirodalmi kedvenceimet, mert mindig kapok tőlük valami olyat, amit a mai, modern kori történetek már nem, vagy nem úgy képviselnek, ahogyan azt ők tették. Félreértés ne essék, ezt egyáltalán nem negatív hangvétellel írtam le, pusztán egy gondolat volt részemről - méghozzá azért, mivel ténylegesen mást és mást tud adni egy újabb elolvasás után egy adott vers, vagy egy novella, és így tovább. Minden alkalommal egy újabb következtetést vonok le az olvasottakból, s összevetem a korábbi üzenetekkel, amiket kiolvastam a sorokból.
„Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl, s a lehetetlent kísérli meg.”
Mivel ezt egyre jobban kezdem megszeretni, abban is 100%-ig biztos vagyok, hogy ezt a kötetet is elő fogom még venni, belelapozok, mosolygok néhány részleten, s itt-ott felfedezek majd valami újat.
Ha az igazat szeretném most Nektek leírni, akkor azt kell mondanom, hogy nem emelnék ki egy fejezetet/novellát sem, mert ők úgy alkotnak egy teljes egészet, ahogy vannak. Mindegyikük egy kicsit más, egy kicsit eltér, de nem lenne kerek a többi nélkül.
„- Miért?
- Azért - szólt vállát vonogatva -, mert az élet ilyen.”
Én is a vállamat vonogatnám, akárcsak Kornél, ha azt kérnétek, indokoljam meg a fentebb leírtakat. Minden történet Estiről szól, aki tulajdonképpen a mi költőnk, csak egy kicsit másképp, szembeállítva a társadalom elvárásainak megfelelő személyiségével. Ugye, milyen elképesztő? Olyan érzésem volt végig, mintha két teljesen különböző emberről lenne szó, és egy számomra idegen személy kalandjait olvasnám - nem pedig a költőét, akiről az iskolában is tanultam.
Csak néha realizáltam, hogy ebben a kötetben mennyire közel enged minket magához Kosztolányi, mennyire beleláthatunk a gondolataiba, és hogy rájöhetünk, mennyire más is Ő, mint ahogyan tanítják - sokkal összetettebb, s érdekfeszítőbb, mint azt elsőre gondoltam volna.
„Mindenki vagyok és senki. Vándormadár, átváltozóművész, bűvész, angolna, amelyik folyton kisiklik az ujjak közül. Megfoghatatlan és átfoghatatlan.”
18 fejezetben mesél el nekünk 18 kalandot, amiknek köszönhetően egy kicsit mi is magunkra ismerhetünk - most őszintén, kinek nincs egy ilyen oldala, mint Kosztolányinak Esti? Biztosan volt már mindenki olyan helyzetben, amikor legszívesebben serpenyővel ütlegelte volna a másik fejét, csak menjen már el az üres fecsegésével, hogy végezhesse a saját dolgát; ehelyett pedig csak vigyornak álcázott vicsorgással nézi az illetőt, és fejben teszi mindezt. Igen, tudom, elég szemléletes példa… :D
„Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.”
Összességében azt kell mondanom, hogy ez a kötet most tökéletes volt arra, hogy kimozdítson a rengeteg sci-fi, fantasy, romantikus, és egyéb műfajú regény közül, s rávegyen arra, hogy elgondolkodjak, ki is vagyok én valójában. Milyen a személyiségem, a világnézetem - s legfőképp, hogy mi is a célom az életben.
Ugye milyen rafináltak a klasszikus szerzők? Egy ártatlannak minősíthető könyvvel képesek rávenni az embert arra, hogy akaratlanul is elmerengjen az élet értelmén, noha csak részleteket mesélnek el nekünk egy teljes életrajz helyett.
Zárásképp pedig idéznék az utolsó fejezetből, amit novellaként először olvastam Kosztolányitól, s azóta is felülmúlhatatlan kedvencem:
„Letelepedtem, és körülnéztem. Először is a kék szemű nőt kutattam, de az már nem volt ott, nyilván leszállt valahol, míg én az élet vad viadalát vívtam. (…)
Sóhajtottam egyet. (…)
Megállapítottam, hogy "küzdöttem és győztem". Elértem azt, amit lehetett. (…) Tűnődve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az első rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, (…) s szemrehányást tettem magamnak kishitűségem miatt, (…) hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam.
Nézegettem kabátom leszakított gombjait, mint harcos a sebeit. Mindenkire rákerül a sor - mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával -, csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.”
Csillagozás: 5 / 5
Ajánlom… azoknak, akiknek szintén van egy Esti Kornéljuk, és kíváncsiak arra, hogyan lehet dűlőre jutni önmagukkal.
~Anna

Tags:

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés