ÉRTÉKELÉS - Légrádi Gergely : Nélkülem, nélküled

Sziasztok molyok! :)

„Néha elkerülnek a szavak. Olyankor utánuk rohanok.”

Hiába fejeztem be az olvasást, hiába tudtam, hogy vége van, olykor még a kezembe veszem a könyvet, és belelapozok. Magam sem tudom pontosan, miért. Egyszerre érzem magamat üresnek, s élettel telinek, ahogyan most, ezeknek a soroknak az írása közben visszagondolok arra, mit is olvastam pár perccel ez előtt.

„Ti kit láttok? Azt, aki itt fekszik? Vagy azt, aki voltam?”

Amikor még a történet elején jártam, és csak ismerkedtem a főszereplőnkkel, azon morfondíroztam, miért kaphatta ezt a címet a kötet. Miklós már az első benyomás alkalmával sem tűnt olyan embernek, akiről azt feltételeznénk a való életben, hogy bármilyen kellemetlenség ütné fel a fejét a teljesen mértékben megszervezett mindennapjaiban. Minden alaposan el - illetve meg van tervezve, minden kézben van tartva - már csak élni kell boldogan, míg meg nem halunk. Egyszerűen hangzik, nem? Megvan a napi rutin, minden a maga megszokott módján történik, nincsenek váratlan meglepetések. Kényelmes és biztonságos. De vajon a tökéletes külső alatt ténylegesen az bújik meg, amit el akarnak velünk hitetni az ilyen emberek?

„Most már tudom, mit rontottam el. Mit kellett volna máshogy csinálni. Élni kellett volna. Sőt, élvezni. Van, akinek ez magától értetődő. Van, akinek dolgoznia kell ezért.”

Azonban mi vár ránk akkor, ha valami mégsem stimmel…? Szerintem mindannyian ismeritek azt az érzést, amikor valahol legbelül érzékelitek, még ha nem is tudatosan, hogy egy apróság nem hagy Titeket nyugodni.

„Úgyhogy, doktornő, segítsen, és találja meg, mi a bajom, mert olyan dolgok történnek velem, amelyek mellett napról napra nehezebb feltétel nélkül hinnem magamban.”

Először csak fel-felvillan, annyira, hogy kissé bosszantó legyen aközben, amit éppen csinálsz, vagy csinálnál, azután egyre gyakrabban jut eszedbe, egészen addig, amíg szépen kinövi magát, egy jó, méretes problémává, ami elfoglalja a teendőid listájának élét.

„Mi történt és mikor? És hol voltam én akkor?”

Ebben a könyvben átélhetjük, milyen, ha porszem kerül a gépezetbe. Tanúi leszünk annak, hogyan romlanak el fokozatosan a dolgok, és hogyan hullik darabjaira minden, amit olyan nehezen felépítettünk az évek alatt.

Megtudhatjuk, milyen érzés elveszíteni azt, akit a legjobban szeretünk. Aki biztonságot nyújtott, amikor hazaérkeztünk a munkából, vagy csak egy hosszú nap után újra átléptük a házunk küszöbét.

„A minap azt mondtad a gyerekek előtt, hogy olyan erős leszek, mint voltam. Mondd, milyen voltam? És milyennek látszom?”

Miklós is minden bizonnyal azt gondolja, ugyan miért pont ő lenne az az egy, akit pályája csúcsán kiszemel magának egy végzetes betegség? Bevallom, olykor én magam is hajlamos vagyok ilyen módon gondolkozni, aztán kapok az élettől egy nagy pofont, és megtudom, milyen is annak az egynek lenni.

„Mégis, meg kell találnom azokat a pontokat, ahol, bár korlátok között, de én alakítom az életemet.”

Ebben az új kötetben azt követhetjük végig, egy teljesítménykényszerben elő férfiből hogyan válik újból szabad, az életén elmélkedő személy – és hogyan éli ezt meg a családja, különös tekintettel a felesége.

Ti éreztétek már azt, hogy az élet elrohan mellettetek? Hogy olykor meg szeretnétek állítani az időt, és csak úgy lenni? Kívülről szemlélni a dolgokat?

Magam sem tudom hogyan, a történet, a szereplők vagy az író - esetleg ez a három tényező együttesen, de elérte, hogy megálljak, és vessek egy pillantást magamra kívülről is. Vajon én is egy olyan mókuskerékben vagyok, mint Miklós? Én is teljesítménykényszer alatt tengetem a mindennapjaimat?

„Egyáltalán, milyen az, aki erős?

Ha én erős voltam, akkor az az erős, aki nem áll meg. Aki nem emlékszik. Akinek nincs szüksége arra, hogy emlékezzen. Az erősnek jelene van. A múlt a polcra való. Az erős a múltból csak pénzt hoz és kapcsolatokat. Az erős gyors. Az erős magabiztos. Az erős nem beteg.”

Mégis, amikor még csak az első oldalaknál jártam, nem tudtam, mire számítsak. Nem is ragadott annyira magával a könyv, és nem is voltam biztos abban, hogy hatással lesz -e rám mindaz, amit át szeretne adni.

Szépen haladtam előre, ahogyan időm engedte az egyetemi kötelességek mellett, és pont ilyen fokozatosan döbbentem rá, hogy engem ez érdekel. Kíváncsi vagyok. Tudni szeretném, mi fog történni következőnek.

A történetet olvasva többször is belém hasított az érzés, hogy ezek az én gondolataim. Pontosan ezt érezném, illetve mondanám, hogyha hasonló helyzetbe kerülnék a való életben.

„Ti kit láttok? Azt, aki itt fekszik? Vagy azt, aki voltam?”

Hiába volt szó egy teljesen más élethelyzetről, mint amin én jelenleg keresztülmegyek, mégis úgy éreztem olvasás közben, hogy az író belém lát. Pontosan tudja, mi zajlik le bennem, és mit érzek. Tudja, mennyire nehéz elengedni és továbblépni. Mintha valaki végre megértene. Szavak és tettek nélkül, pusztán ezen a történeten keresztül adja tudtomra, hogy nem vagyok egyedül.

„Nem mertem megfordulni. Nem voltam felkészülve, hogy a hátam mögött megláthatom a saját életemet.”

Légrádi Gergely tökéletesen végigvezet minket a Nélkülem, és a Nélküled szakaszain, bemutatva annak minden árnyoldalát.

Eleinte csak kapkodtam a fejem, és erősen kellett koncentrálnom, hogy tudjam tartani a ritmust a gyors váltásokkal, az újabbnál újabb képekkel, amik akaratlanul kúsztak a szemeim elé, miközben olvastam egy-egy sort – aztán rájöttem, hogy pont az ellenkezőjét kellene tennem.

Úgyhogy megpróbáltam elengedni a késztetést, hogy most minden egyes szót kielemezzek, és tökéletesen a sorok mögé látva megértsek.

Hagytam, hogy a szavak magukkal sodorjanak, és elmélyedjek a gondolataimban olvasás közben.

„Nem vettem észre a pillanatokat. Azt mulasztottam el, ami éppen velem történt.”

Régen éltem bele magam ennyire egy történetbe, és leírhatatlan érzés volt ezt újra megkapni egy könyvtől.

Mintha én magam is a részévé váltam volna, és ott álltam volna minden pillanatban Eszter, és a gyerekek mellett.

Nehéz erről a kötetről úgy írnom, hogy ne öntsön el megannyi érzelem, és ne akarjam mindet átadni Nektek egyszerre, egy értékelésen keresztül. Ahogyan az is, hogy ne meséljem el az egészet, töviről-hegyire, és ne kérdezgessem folyton, mint egy rossz kisgyerek, hogy „ugye Te is így gondolod?”

„Félek, nem vagy ott mindenhol. Félek, csak szeretném hinni, hogy bennünk élsz tovább.”

Akárhányszor visszagondolok Miklósra és Eszterre, mindig egy újabb kósza gondolat szökik a fejembe, ami aztán átformálja a történetről alkotott véleményemet.

Olyan, mintha egy darabot kiszedtek volna belőlem, majd visszatették volna, csak egy kicsit másképpen - mint egy feladat, amit a nagybetűs Élet ad, amikor valamire meg szeretne tanítani: ismerkedj meg újra azzal a bizonyos részlettel, alaposan járd körbe, s ha már úgy érzed, megint passzol a helyére, akkor tedd vissza, s kezdd el újból használni. Csak egy kicsit máshogyan. Változz vele együtt.

Nélkülem, nélküled.

Nélkülem.

Nélküled.

Csillagozás: 5*/5

Ajánlom… mindenkinek, kivétel nélkül.

~Anna