Archive for január 2019

Sziasztok molyok! :)

A mai napon újból egy Könyvmolyképzős újdonságról írtam Nektek, ami elég szépen hódít az olvasók, és az ismerőseim körében is, úgyhogy nem hagyhattam ki én sem Tricia Levenseller történetét - vitorlát bontsatok, könyvmolyok!

Szerző: Tricia Levenseller

Cím: A kalózkirály lánya (A kalózkirály lánya 1.)

Kiadás éve: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 284 oldal

Műfaj: Young adult, fantasy, romantikus

Hú, hát meg kell hagynom, hogy igaza volt azoknak, akik ennek a könyvnek az olvasására bátorítottak, ugyanis elképesztően üdítő élményként könyveltem el, a hétfői vizsgám után. :D Ez a történet nem csak egyszerűen magával ragadott, hanem teljességgel beszippantott a maga kis kalózvilágába, szőröstül-bőröstül-neptunostul-vizsgástul-mindenestül.

„Örülhetnek az olvasók, ugyanis most már van női Jack Sparrow-nk!”

~ Anna Banks, New York Times bestseller szerző

Meg kell hagynom, ebben az esetben a borító keltette fel a figyelmemet, még amikor Amazonon bóklásztam, majd váratlan felindultságból letöltöttem a kindle alkalmazását, és elkezdtem a megannyi könyv között kutakodni.

Rengeteget morfondíroztam azon, hogy meg merjem-e rendelni angolul a kötetet, de ez annyira elhúzódott, hogy már jött a hír a magyar kiadásról - ezért döntöttem úgy, hogy kivárom a megjelenést, aztán lesz, ami lesz alapon nézelődtem tovább.

Viszonylag sokat váratott magára maga a megszerzés is, az olvasás pedig még inkább - viszont annál jobban megérte! ;)

„Mindenkivel történnek rossz dolgok. Az a legfőbb feladatunk, hogy felülkerekedjünk az ilyesmin. Ha pedig nem megy, hát hozzuk ki a legjobbat az adott helyzetből.”

Egyszerűen imádtam olvasni, észre sem vettem, hogy órák telnek el, mert egyszerűen képtelen voltam letenni a könyvet - szívem szerint még a mosdóba is magammal vittem volna, de aggodalomra semmi ok, ennyire elvetemült még nem vagyok. :’D

Rég esett meg velem ilyen, hogy egy történet ennyire lekösse a figyelmemet, ennek pedig azért örülök ennyire, mert a rengeteg tétel és tanulás után egy ilyen olvasásélménnyel gazdagodva csak még több motivációt kapok, hogy belevessem magam a rám váró kötetek tengerébe. ~~Jó, ez költői túlzás, de szerintem el tudjátok képzelni, mennyi olvasatlan könyv áhítozik vizsga/-tanulási időszakban az ember után… :D~~

Viccet félretéve, a fülszövegünk már eleve egy izgalmas és kalandokkal teli utazást ígér az olvasók számára, így semmi kétségem sem volt afelől, hogy unalom ütné fel a fejét, miközben próbálok haladni a fejezetekkel. A szereplőinket egytől-egyig a szívembe zártam, ~~kivéve, akiket nem, haha~~, és élvezet volt nyomon követni, hogy Alosa miként raboltatja el magát az ellenséges kalózokkal, s hogyan kezdi keresni a kincses szigethez vezető térképet.

„Nem, majd én megoldom a saját problémámat, mert így működik az élet.”

A főhősnőnk rengeteg trükkel a tarsolyában érkezik meg a másik hajóra, és nem mellesleg a férfi kalózokat is megszégyenítő képességekkel, amiket nagy bosszúságára nem fitogtathat, bármennyire is szeretne olykor visszavágni fogvatartóinak. A heves vérmérsékletének, a makacsságának, és éles nyelvének kombinációja különböző irányokba viszi el küldetésének sikerét, de arra mindig jut ideje, hogy az elsőtiszttel, Ridennel jó kis szócsatákat ejtsenek meg, akár a leglehetetlenebb pillanatokban is.

„- Nem úgy értem. Egy vödör vizet akarok, hogy megmosakodhassak. És törülközőt. Meg szappant.

- Nem gondolod, hogy kissé magas igényeid vannak egy fogolyhoz képest?

- És - folytatom, szinte énekelve - minden héten tisztát kérek!”

Ez a „csatározás” a két karakter közt végigvonul az egész történeten, és még színesebbé teszi az amúgy is fordulatokkal teli cselekményvázlatot. Az események csak úgy pörögnek, az egyik következik a másik után, itt-ott beköszön egy kis szópárbaj, egy kis színjáték, némi kalózos kegyetlenkedés - és voilá, észre sem veszed, hogy már fél napja nem csináltál mást, csak olvastad Alosa kalandját a tengeren. :D

„- (…) Néha nem azon múlik a túlélés, hogy mire vagy képes, hanem azon, hogy kit ismersz.”

Bevallom Nektek őszintén, hogy valamivel régebben iszonyúan nagy Jack Sparrow fan voltam, ~~még mindig az vagyok, ne aggódjatok :D~~, és akkor szerettem meg Johnny Depp-et is, mint színészt - szóval szerintem el tudjátok képzelni, mennyire lettem kíváncsi, amikor Anna Banks ajánlóját megláttam, amiben Alosát a fentebb emlegetett kalóz női verziójának titulálta. :D Igazság szerint nem vagyok a végletekig ismeretes ebben a világban, sosem kutakodtam utána, milyen lehetett ekkor egy nőnek az élete; így nem is ilyen szempontból figyeltem a kalózhercegnőt, sokkal inkább a kialakított személyisége tartogatott számomra meglepetéseket.

„- Hogy ismertél ki ennyire? Hogy lehetsz ennyire… olyan, mint te?

- Azért vagyok ilyen, mert ezt választottam. Az vagyok, aki csak lenni akarok. Vannak, akik azt mondják, az embernek meg kell találnia önmagát. Szerintem nem. Én azt gondolom, olyanná formáljuk saját magunkat, amilyenek lenni akarunk. Némi erőfeszítéssel bármit meg tudunk változtatni saját magunkon.”

Ennél érdekesebbnek csak Riden ígérkezett - kalózként, és emberként egyaránt. Elég sokat gondolkoztam azon, hogy pontosan miféle ok miatt válhatott ilyenné, de csak találgatni tudok, ezért is várom már most annyira a második részt, hogy többek között őt is jobban megismerhessem.

Az egyik kedvenc elfoglaltságom az volt az olvasás alatt, hogy kettejüket hasonlítgattam össze, mindig más téren - nem sok időbe telt, mire rájöttem: sokkal több jellemvonásban hasonlítanak egymásra, mint gondoltam. Kíváncsi vagyok, hogy a köztük kialakuló romantikus szál miként folytatódik, ugyanis hatalmas plusz pontot jelentett számomra, hogy nem egy nyáltól csöpögő szerelmespárt kaptam a nyakamba, akik titkon költőibben beszélnek, mint egy szappanopera főszereplői, miközben látványosan keménynek mutatják magukat a többi karakter előtt.

„- Akkor miért nem teszed?

- Mert nem segíthetek rajtad. Csak elvenni tudok tőled, adni semmit.”

A mellékszereplők közül többen is a szívembe lopták magukat, leginkább annak köszönhetően, ahogyan viselkedtek a történések alatt - nekik 1-1 olyan tulajdonságuk volt, ami mindig mosolyt csalt az arcomra, és kíváncsivá tett, hogyan alakul a sorsuk Alosa kalandja után.

Úgy érzem, lesz miért várnunk a következő részt, mert bőven akad olyan részlet a kincsen és annak megtalálásán kívül, ami érdekelheti az emberek többségét ezzel a világgal, s magával a történettel kapcsolatban.

„- A fájdalom egyszer elmúlik - feleli. - A halál viszont végleges.”

Szó, ami szó, egy cseppet sem bántam meg, hogy a kezembe vettem Tricia Levenseller könyvét, az elnyújtott vásárlás-gondolkozási időszak ellenére sem, amit leműveltem előtte. :D ~~Sőt, inkább azt bánom, hogy ennyit vártam vele…na, majd legközelebb! :D~~ Egy remekül sikeredett történetet kaptam az írónőtől, ami teljes mértékben lekötött, és kellően szórakoztató volt, a maga sorok közt megbújó „bölcsességeivel” együtt. Kár lenne tovább fecsérelni a szavakat, találkozzunk Mi is a tengeren, kedves olvasóim! ;)

Csillagozás: 5 / 5

Ajánlom… mindenkinek, aki egy kalandos utazásra vágyik, és nem retten el a kalózok világától! ;)

~Anna

Sziasztok molyok! :)

Még igyekszem fel-felbukkanni a tanulásban történő elveszés előtt pár értékeléssel, és boldogítani Titeket - ennek örömére pedig mi más is következhetne, mint egy értékelés egy kedves ismerősöm újonnan megjelent kötetéről? ;)

Szerző: Rácz-Stefán Tibor

Cím: Élni akarok!

Kiadás éve: 2018

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 250 oldal

Műfaj: Ifjúsági, romantikus

Most hajnali egy óra lesz. Pár perce fejeztem be Lilla történetét, de képtelen vagyok aludni. Ezért fogtam magam, és leültem a gépem elé, hogy kiírjak magamból mindent, ami csak kavarog bennem. A legszívszorítóbb dalokat hallgatom, amiket csak ismerek, és egyszerűen nem ismerek magamra. Hogy miért?

Aki ismer, tudja, mennyire lelkiismeretes személyiség vagyok, s mennyire magukkal tudnak ragadni az ilyen stílusú, ~~mondhatni típusú~~ történetek, mint amivel most Tibi gazdagít minket a legújabb kötetének köszönhetően - de ami a legfurcsább az egészben: képtelen vagyok sírni.

„Élni akarok egy kicsit, mielőtt végleg kialszik a szememben a fény.”

Nem mondhatom, hogy nem volt hasonló tapasztalatom, ~~még ha nem is teljesen ugyanarról van szó, mint ami a könyvben is meg van írva~~, és érzéketlenné váltam, ami ezt a témát illeti, mert semmilyen szinten nem lenne helytálló. Ekkor kúszott a fejembe az a kérdés, hogy de akkor mégis mi változhatott? Alig telt el egy év. Ki tudja, lehet annak is köze van hozzá, hogy elkezdtem az egészségügyben tanulni, és már túlzottan realista szemléletmódra váltottam, a bioetika tárgyamnak köszönhetően.

„Egy dolgot viszont már tudtam: vannak olyan dolgok, amiktől senki nem védhet meg.”

Á, hagyjuk is ezt a lehetőséget, mert ennyi nem elég ahhoz, hogy tőből megváltozzak. Lehet, az mozdított meg bennem valami mást, hogy jóval reálisabb oldalról közelítjük meg ezt a betegséget - az írásban tökéletesen tükröződik, hogy mennyi munka van abban, hogy az írónk jól adja vissza azt az élethelyzetet, amiben a főszereplő és a családja él, azokat az életérzéseket, s legfőképp azt a kínt, amit csakis azok tudnak igazán átérezni és megérteni, akik maguk is átéltek már ehhez fogható fájdalmat.

„Ismét csak egy bólintásra futotta, bár éreztem, hogy ez ide most kevés. Mert az életem volt a tét, én pedig tudtam, bármire képes vagyok azért, hogy éljek.”

Ebből a szempontból nézve minden elismerésem megilleti Tibit, és azokat a személyeket, akik segítséget nyújtottak Neki - saját magamból kiindulva mondom azt, hogy leírhatatlanul nehéz az első alkalommal megnyílni egy ilyen témával kapcsolatban. (Igaz, az én betegségem teljesen más, s mondhatni könnyen beszélek, mert nem fogok meghalni, de semmivel sem könnyebb elfogadni azt a tényt, hogy egy életre megbélyegeznek, és ugyanúgy szánalmasnak minősítenek csak azért, mert antibiotikumokon kell tengetni a mindennapjaidat…kitérő lezárva, ez egy másik téma, amit nem itt fogok fejtegetni - azt csakis akkor fogom megtenni, ha van rá „igény” és érdekel Titeket is.)

„Belém hasított a gondolat, hogy a halálom után talán ez lesz. Apu talán így viselkedik majd mindenkivel. Senkit sem enged majd közel magához, mert retteg, hogy egyszer elveszíti. Így viszont nem lehet élni!”

Ami engem a könyv elejétől kezdve foglalkoztatott, az nem más, mint egy fránya bioetika-filozófiai kérdés ~~igen, nálunk ezen a két órán ez volt a fő téma~~: az eutanázia. Aktív, passzív, elfogadott, nem elfogadott, elítélendő, vagy nem, de igenis létező fogalomról van szó, amit ha nem is mondunk ki ebben a regényben, de burkoltan elég erős utalásokat találhatunk rá. Nyilván nem mindenkinek ez lesz a történet fő mozgatórugója, vagy alapköve, engem mégis ez ragadott meg a legjobban. Lilla tisztában volt vele, mit vállal azzal, hogy a Fortepex mellett teszi le a voksát. Ez pedig azt jelenti, hogy saját akaratából döntött úgy, hogy véget vet a szenvedéseinek. Előtte még szerez egy kis méltóságot magának, és olyan életet él, amilyennek annak lennie kellett volna, ha … És ekkor következik az a rengeteg „Mi lett volna, ha…” és egyéb közhellyel kezdődő mondat, ami akaratlanul is befészkeli magát az olvasó fejébe, ahogyan halad előre az olvasásban.

„Ha valaki nem fogad el téged úgy, ahogy vagy, miért lenne bármi helye az életedben?”

Én magam is képtelen voltam kizárni ezen gondolatok tömkelegét a fejemből, végtére is csak akkor kezdtem el megnyugodni, amikor leültem megírni ezt a bejegyzést. Most, hogy kiöntöm Nektek a szívemet, a bennem kavargó köd is kezd tisztulni, s értelmet nyerni.

„Mindenesetre lemondani a boldogságról csak azért, mert lehet árnyoldala is, valahol gyávaság, téged pedig nem úgy ismertelek meg, mint aki megfutamodna bármi elől.”

Amennyire rövidre sikerült ez kötet Tibi előző munkáihoz képest, annyival többet tud adni az embereknek. Nem viccelek, még úgy is ezt gondolom, hogy nem éreztem azt a magával ragadó plusz tényezőt, ami megadta volna azt a bizonyos mindent elsöprő „aha” érzést, amit nagyon sokan keresni szoktunk az olvasmányainkban.

„Amúgy meg nem leszel csak azért értéktelen, mert netán valaki azt hiszi rólad.”

Az első fejezeteknél még szenvedtem egy-két sort, mert nem kötött le úgy igazán az olvasás, de ezt elkönyveltem annak, hogy kijöttem a „gyakorlatból”, és túlzottan az egyetemi jegyzeteim jártak a fejemben, szóval nem lesz itt probléma a későbbiekben. Azonban a fentebb említett dolog miatt sokkal inkább lassan, és értelmezve folytattam az olvasást, nem pedig „faltam az oldalakat”, ahogyan szokás mondani.

Nem hiszem, hogy ez probléma lenne, vagy pedig bárkinek is a hibája volna, ~~különösen nem az íróé, ezt szeretném hangsúlyozni!~~, pusztán engem most nem talált meg olyan érzelmi szinten ez a könyv, mint ami elvárható lett volna, ~~csúnyán fogalmazva~~.

„- Az élet egyes pillanatai olyanok, akár a csodák. Meg kell örökíteni őket, hogy ne csak az élhesse át, aki ott van, hanem az egész világ.”

Az egész kötet felépítése és kivitelezése a Tibitől megszokott módon alapos, részletes és kemény munkára utal, - erre már kitértem egyszer a kutatómunka jegyében -, ez pedig meglátszik a szereplők kidolgozásán, a cselekményszál alakításán, s az üzeneten is, amit magában hordoz a történet.

„- Ne mondj le miattam semmiről, amire vágynál! Az én dolgom a harc azért, hogy éljek, de tőled is ezt várom el. Hogy élj!”

Nekem kifejezetten az tetszett a könyvben, hogy két idősíkon fut, s ezáltal olyan visszaemlékezéseket kapunk, amik bepillantást adnak nekünk abba, hogy miket élt át a főhősünk a küzdelmei alatt. A jelen és a múlt így fonódik egybe, a befejezés felé haladva, és esküszöm Nektek, hogy ugyanilyen fokozatosan facsarja ki egyre jobban az olvasók szívét. Sejtettem, hogy Tibi ehhez ért a legjobban, ~~az eddigi munkássága alapján~~, de ebben a kötetében éreztem azt, hogy a lehető legszebben és a legtökéletesebben törte apró darabokra a szívemet.

„Semmi nem tart örökké, legyen az a lehullott hó, a legfinomabb falat vagy éppen a legbecsesebb élet.”

Ahogy visszagondolok Lillára, és a szeretteire, úgy szökik a szemembe a könny, és akad el a lélegzetem, mert eszembe jutnak az utolsó fejezetek, amik számomra a legszebbnek érződtek. Ez alapján pedig tényleg igazat kell adnom annak a kijelentésnek, hogy az Élni akarok! Tibi eddigi könyvei közül a legjobban sikerült kötet. Olyan témát dolgoz fel, amiről az emberek nem szívesen beszélnek; és mindezt oly módon tárja elénk, hogy gondolkozásra sarkalljon minket, hogy belássuk, igenis van olyan élethelyzet, amikor a küzdelem már fáj, és meg kell tanulnunk elengedni azt, akit a világon a legjobban szeretünk.

Csillagozás: 4 / 5

Ajánlom… mindenkinek, aki szereti a szívszorítóan gyönyörű történeteket az elengedésről.

~Anna

Kiemelt bejegyzés

RÓLAM - Bemutatkozás leendő olvasóimnak

Rendszeres olvasóim

Ennyien jártatok már itt :) ♡

Keresés

Népszerű a blogon

Blogarchívum

Címkék

Mit olvasok éppen?

Megtalálhattok Facebookon :)

És Instagramon is :)