Lap lap után

Szerző: A.M.Aranth

Cím: Oculus

Kiadás éve: 2016

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Oldalszám: 420 oldal

Műfaj: Disztópia, sci – fi, kortárs

Te. Jó. Ég. Ez a könyv amilyen brutális, olyan zseniális.

Olyan mélyen megérintett, hogy még mindig nem tudtam túltenni magam rajta. Egyszerűen nem megy. Nem és kész.

Sokszori nekifutásra sikerült csak belekezdenem, de mint az lenni szokott, egyszerűen magába szippantott Avalon világa. Egy elképesztő és egyben megbotránkoztató társadalmat tárt elénk az író, ahol egy mikroszkópikus méretű élősködőnek köszönhetően az összes ember élete tönkremegy előbb vagy utóbb. A történetben részletesen megismerhetjük az evolúció, és az élet kialakulását ezen az új bolygón, ami néhány dologban jelentősen eltér a földi léttől. Vegyük például a napok hosszát, a növény- és állatvilágot ~~– éljen a kék növényzet és az óriási szitakötők –~~ vagy akár a legmeghatározóbb tényezőt, ami nem más, mint a Tű – mondhatni ez az épület tartalmazza, illetve állítja elő az alapvető dolgokat, ami elengedhetetlen a mindennapi megélhetéshez. A legérdekesebb, s ugyanakkor a leginkább elképzelhetetlennek tűnő jelenségek a könyv alapjául szolgáló Oculusok. „Nem személy. Nem ember. Oculus.” Még csak belegondolni is borzalmas, hogy a direkt erre a célra nevelt, 17. életévüket betöltött fiatalok látását egy Idősnek, tudósnak adják, akit ezentúl szolgálniuk kell. Bizarr és ámulatba ejtő, hogy mekkora technikai fejlettség jellemzi az egész regényt, amit néha nem éppen a legbizalomgerjesztőbb célokra használnak fel.

A központban pont egy ilyen lány áll, akivel kapcsolatban elég vegyes érzéseim voltak – szimpatikusnak szimpatikus, de voltak olyan pillanatok amikor legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben. ~~Bocsi Truth!~~

Aoi volt az egyik kedvencem, nekem is kell egy ilyen barátnő, aki bármit megtenne a barátságunk érdekében. ~~Vagy én magam lennék egy lila helyett kék tornádó – ez tetszik…~~

Verityt kell még mindenképp megemlítenem, az ő karaktere lett az abszolút favoritom, amennyire utáltam eleinte, a végkifejlet felé haladva értettem meg, miért is olyan, amilyen.

Összességében egy izgalmas, lélekbemarkoló disztópiát olvashattam, amiből nem hiányoztak a váratlan, meglepő fordulatok, a fantasztikus, egyedi karakterek, az írótól megszokott elképesztő világfelépítés, s az elgondolkodtató csavarral történő lezárás – ami valljuk be, ebben a történetben volt eddig a legjobb.

Biztos, ami biztos: új A.M.Aranth kedvencet avattam ezzel a könyvvel.

Csillagozás: 5 / 5

Ajánlom... disztópia kedvelőknek kötelező! Ezentúl azoknak, akik szeretik a gondolkodásra késztető, kellően megbotránkoztató, zseniális végkimenetelű történeteket.

~Anna

Szerző: A.M.Aranth

Cím: Acorenu - Kiválasztva

Kiadás éve: 2015

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Oldalszám: 442 oldal

Műfaj: Ifjúsági, fantasy, misztikus, rock

A Könyvhetes akciónak köszönhetően beszélőviszonyban maradtam az íróval, s egy rendezvényen rendszeresen találkoztam vele – még mindig alig hiszem el, de A.M.Aranth emlékezett arra, hogy novemberben van a születésnapom, és meglepett a sorozatának második kötetével. Természetesen kaptam bele egy fantasztikus szülinapi köszöntőt a már megszokott firkálmányai, azaz aláírása mellé.

Alig vártam, hogy újból a jó öreg Moonshadowban találjam magam. Mondhatni felemésztett a várakozás, hogy mégis milyen lények a Soleil ikrek, miért kellett a nővérüknek meghalnia, miért kellett a titkolózás a szüleik részéről, és mégis mi ez az egész Modeus Carva dolog.
Itt most jóval több volt a fantasy elem, ami nagyon is tetszett, de persze nem maradhattak el a YA jellegzetességek sem:

Amy a szerelmi ügyeivel néha kicsit túlzásokba esett, ami az én véleményemet illeti – nem hiszem, hogy Carloval kellett volna elfelejtenie a történteket, de legalább okult belőle.

Már a legelső jóslatok megfejtése után tudtam, hogy ki lesz a kiválasztott - vagy ez csak nekem volt ennyire egyértelmű?

Ami a többieket illeti, Leát és Kimet csak még jobban megkedveltem - habár az meglepett, hogy Lea a beszólásaival a vonzalmát akarta leplezni Gary iránt, s mennyit emlegette, hogy utálja őt, amiért erre nem jön rá; kicsit nyafogósnak látszott ettől, ez pedig nem vallott rá, nem ilyennek ismerhettük meg az előző részben.

Kimberlyt eleve szimpatikusnak találtam; a pengetáncos énje magával ragadó, csodálatos és ámulatba ejtő, amiket művel táncolás közben.

Winston Burke alapjában véve az egyik kedvencem, hatalmas figura ez a pasi – most is mindig megmosolyogtatott.

Cecily karaktere nagyon érdekes, amiket mesélt az életéről egyenesen elképesztő volt, örülök, hogy végre többet is megtudhattunk Jégkirálylányról ~~- imádom a becenevét -~~ nagyon kedveltem őt is.

Ha már itt tartunk, az új, mézes-mázos osztályfőnök volt az, aki elég sok meglepetést tartogatott számunkra, amire egészen biztosan nem számítottam volna.

Arnold Iras sikeresen hozta a megszokott formáját, de szerencsére láthattuk, hogy a szigorú külseje mögött igenis rejtőzik egy védelmező, szerető énje is.

Na de persze remélem tudja a kedves író, hogy azért mérhetetlenül haragszom rá, amiért pont Annának hívják Lea „kissé” gonosz nővérét… Ezzel még mindig nem tudtam megbékélni. :/ :D
Mivel az előző résznél elfelejtettem megemlíteni, most muszáj leírnom, hogy egyszerűen oda - meg vissza vagyok a trackes fejezetmegoldásért, és a banda dalait imádtam egytől - egyig.

~~Nem akarjuk őket megzenésíteni? A gitárt vállalom! Valaki?~~

Azonban mit ne mondjak, megint egy nagyon jó, félbehagyott jelenettel zártuk ezt a kötetet is, úgyhogy minél előbb követelem a folytatást, ugyanis újból furdal a kíváncsiság, hogy most min kell majd keresztülmennie a Holdárnyék tagjainak.

Csillagozás: 4,5 / 5

Ajánlom... azoknak, akik szeretik a pörgős, izgalommal teli történeteket, ahol rock bandában játszanak a szereplők, senki sem riad vissza semmitől sem, s az igaz barátok mindig kitartanak egymás mellett.

~Anna

Szerző: A.M.Aranth

Cím: Cleadur – Dobszó a ködben

Kiadás éve: 2014

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Oldalszám: 360 oldal

Műfaj: Ifjúsági, fantasy, misztikus, rock

Emlékszem, ez volt az első könyv, amit A.M.Aranth-tól olvastam és így visszagondolva eszembe jut, amikor még két éve a Könyvhéten a barátnőm és az anyukám odatolt az író elé, hogy kérdezzem már meg mégis milyen sorozata van, amit annyira emlegetett nekünk. Ő csak egy hatalmas vigyor kíséretében a kezembe nyomta – persze összefirkálva, akarom mondani dedikálva – a Cleadur – Dobszó a ködben c. regényét, s biztatott, hogy olvassam el, hátha tetszeni is fog. Úgyhogy fogtam magam, és már hazafelé nekiláttam.

Annyira belemerültem a Soleil testvérpár történetébe, hogy mondhatni se nem láttam, se nem hallottam – csakis Moonshadowra tudtam koncentrálni.

Szépen, lassan indult a történet, csak sejtetve, hogy a háttérben igenis van valamilyen titok, valamilyen válasz a család folyamatos költözésére; ezt a sejtelmes hangulatot pedig csak tetézte a folytonos jelenléte ennek a bizonyos ködnek, amitől óvakodni kellett mindenkinek.

Kíváncsian vártam, hogy Amy és Gary hogyan tud beilleszkedni az új, titokzatos környezetbe – erre tessék, rögtön első nap alapítanak egy rock bandát ~~bárcsak így menne ez a mi világunkban is~~.

A szereplőkkel könnyen tudtam azonosulni a hasonló korom miatt; imádtam, hogy Amy állandóan próbálta megszegni a szabályokat, a maga makacs módján minden őrültségben benne volt, hogy megtudja az igazat, és szívét – lelkét beleadta a zenélésbe, ~~komolyan, én is akarok mezítláb dobolni!~~

Gary, Gary, Gary… Tipikus fiútestvér, mit ne mondjak. Annyira megszerettem a személyiségét; egyszerre piszkálja a tesóját, segít neki és védi őt. Komolyan, álmaim bátyja is valahogy így nézhet ki, mint ő.

Lea már a kezdetektől fogva felkeltette a figyelmemet, nem egy hétköznapi jelenség, az biztos. Még mindig mosolygásra késztet, ahogy elképzelem, hogy egy pici, hosszú, fekete hajú, sötét ruhákba bújt lány szapulja a magas, hasonló kinézetű, magabiztos Garyt.

Azt viszont nem tudom, mégis hogyan hoztam össze, de én az elején Jerryt egy az egyben összekevertem Willel. Szerencsére viszonylag hamar helyreraktam a dolgokat, és mindkét srácot nagyon bírtam ettől függetlenül is – legyen bármelyik bármelyikük bőrében.

Arnold Iras hasonló érzéseket keltett bennem, mint Piton professzor a Harry Potterből – és pont emiatt imádtam őt annyira~~, akkor is, amikor éppen utáltam.~~

A cselekmények elég egyhangúan indultak, fokozatosan a végkifejlet felé tartva nőtt az izgalom, már annyira de annyira tudni akartam a milliónyi kérdésemre a választ – erre az író szépen félbehagyta a jelenetet ~~– esküszöm, mint amikor benyomják a reklámot a tévében –~~ s egy fergeteges csavarral zárta le az első kötetet.

Csillagozás: 4 / 5

Ajánlom...azoknak, akik egy könnyed, gyorsan olvasható, szerethető szereplőkkel rendelkező, ámbár izgalmas, és érdekfeszítő nyári olvasmányt keresnek.

~Anna

Kiemelt bejegyzés

RÓLAM - Bemutatkozás leendő olvasóimnak

Rendszeres olvasóim

Ennyien jártatok már itt :) ♡

Keresés

Népszerű a blogon

Blogarchívum

Címkék

Mit olvasok éppen?

Megtalálhattok Facebookon :)

És Instagramon is :)