Sziasztok molyok! :)
Végre ki tudtam törni a betegeskedésből és a vizsgaidőszak utáni
olvasási válságomból, ezt pedig Emily M. Danforth lenyűgöző könyvének
köszönhetem. Ezt az olvasásélményt próbálom most Veletek is megosztani - készen
álltok?
Szerző: Emily M.
Danforth
Cím: Cameron Post
rossz nevelése
Kiadás éve: 2019
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 440 oldal
Műfaj: LMBTQ, kortárs
Eredeti cím: The
Miseducation of Cameron Post
Hú. Még mindig teljesen a könyv hatása alatt
vagyok. Alig jutok szóhoz, főleg így, pár perccel az olvasás befejezése után.
Egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék, annyi mindent szeretnék most egyszerre
leírni.
Ez az írónő olyan gyorsan felrepült a „legmélyebben tisztelt
szerzők listájára”, mint viszonylag kevés, de rám nagy hatással lévő társa. Úgy
érzem, képtelenség szavakba önteni azt, amit most érzek a művével kapcsolatban -
azzal, amit ad, és ahogyan ad az embereknek.
„Az, hogy meg
tudsz birkózni valamivel, még nem jelenti, hogy jót tesz neked.”
Nem hiszem, hogy
egy teljesen átlagos kötetről beszélhetünk, ugyanis mielőtt rábólintottam a
kérdésre a kiadó felől, miszerint elolvasnám-e ezt az újdonságot, egyre csak
azon kattogott az agyam, hogy van - e olyan magyar fordításban is megjelent
könyv, ami ténylegesen és ennyire nyíltan számomra
legalábbis nyíltan, a női mássággal foglalkozik. Végtére is ez lett a
fő ok, amiért igennel válaszoltam, és a lehető legnagyobb kíváncsisággal
vetettem bele magam a könyvbe.
„Hogyan is
állíthatnám magamról, hogy áldozat vagyok, amikor olyan hevesen vágyom a
bűnre?”
És igazából,
tudjátok, mit gondolok, visszatekintve magára az olvasás folyamatára?
Azt, hogy ezt a könyvet MINDENKINEK a kezébe kéne adni,
egytől-egyig, mert nem lehet elmenni szó nélkül amellett, amiről mesél nekünk.
„(…) és akkor
egyszer csak megszólalt a nagyi hangja valami minneapolisi kórteremből, de
közben mintha a múltból jött volna, a múltamból, mintha ahhoz az énemhez szólt
volna, aki már nem volt többé, és nem lesz soha többé.”
A főszereplőnk a
címet is szolgáltató Cameron Post, aki 12 évesen elveszíti a szüleit egy
autóbalesetben, és az élete fenekestül felfordul - csak ezt még nem veszi
észre. A nagynénje, Ruth veszi a szárnyai alá, aki mélyen vallásos, s ennek
megfelelően próbálja igazgatni unokahúga útját az életben.
Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de számomra pont ez tette
kifejezetten ellenszenvessé Ruth karakterét, mivel én nem tudok egyetérteni
azon nézetek többségével, amit ő vall ebben a könyvben - ez pedig leginkább az
identitásra vonatkozó gondolatokban nyilatkozott meg.
„A
homoszexualitás bűnének ellentéte nem a heteroszexualitás, hanem a szentség.”
Szó sincs arról,
hogy ne hinnék Istenben, vagy megvetném a tanításokat a Bibliában - egészen
egyszerűen nem tudom elfogadni azt az állítást, miszerint a homoszexualitás
bűn. Meg is kövezhettek ezért, akkor
sem fogom így értelmezni ezt a kérdést.
„Hát, lehet, hogy
a homoszexualitás pont olyan, mint a gyilkosság bűne, de tulajdonképpen ki is
hal meg, ha a homoszexuálisok összegyűlnek bűnözni?”
Ezt az
ellenérzésemet némileg enyhítette Cameron nagymamája, aki a maga
régimódiságával sokkal rokonszenvesebbnek bizonyult - az pedig csak a ráadás
volt, hogy mindig evett valami édességet, még akkor is, ha nem lett volna
szabad, majd cukin bevallotta, hogy na jó, egy keveset mégis eltüntetett… :D
„Post nagyi azt
mondta, ő már túl öreg a templomba járáshoz, anélkül is simán feljut a
mennyországba.”
A tini
szereplőkkel meggyűlt ugyan a bajom, mert nehezen tudtam azonosulni velük,
abból adódóan, hogy már 15 évesen mondhatni rendszeres fű és drogfogyasztóknak
lehet őket nevezni. Ezt elég nehezen tudtam elképzelni, tekintve hogy illegális
dologról van szó, ezért kifaggattam a témáról a szüleimet, akik „megnyugtattak”, hogy ez egy teljesen
reális ábrázolás.
„- Majd ha
visszajöttünk, nyugodtan nézzétek meg a szótárban, mit jelent az, hogy
esztétikai.
- Nincs valami
köze a homoszexuális vonzalomhoz? - kérdeztem, nem olyan hangosan, mint Jane,
de azért elég hangosan.
- Mert pont úgy
hangzik, mint aminek köze van hozzá, és ha így áll a helyzet, akkor inkább
kösz, nem, te bűnös. Engem nem fogsz csapdába csalni!
- Akkor már
inkább a spontaneitást kéne megnéznünk – vette vissza a szót Adam, és most már
egyértelműen mosolygott.
- Hogyne -
bólogattam. - Meg a megközelítést. Meg az igényel szó jelentését. Fura, hogy
eddig mindent megértettünk, amit a művész mondott nekünk, kiterjedt szókincse
ellenére.
- Én igazából nem
értettem - mondta Adam. - Még azt se tudom pontosan, hová megyünk. Megpróbálta
elmagyarázni, de túl sok bonyolult szót használt, tudod? Úgyhogy csak
bólogattam, amikor úgy éreztem, most bólogatni kell”
Fogalmazzunk úgy,
hogy ezek után ezt a részletet figyelmen kívül hagytam, s úgy követtem végig
Cameron törekvését másságának elrejtésére. Ez több szempontból is érdekes volt számomra,
mivel az én környezetemben nem volt jellemző hasonló szigor ezt a témát
illetően, másrészt viszonylag gyorsan bevette magát a köztudatba az LMBTQ
fogalma, és emlékeim szerint akkor lehettem 9. vagy 10. osztályos - vagyis teljesen
más korban, más közegben nőttem fel, és a nézeteim is a mai világhoz igazodnak
ezt illetően. Nem is tudom pontosan meghatározni, hogy milyen érzés volt
visszacsöppenni a kilencvenes évekbe, mivel csak a rokonaim és a szüleim
emlékeiből vannak elég hiányos ismereteim - mindenesetre egyszerre ért fel egy
afféle képzeletbeli túrával ebbe az időszakba, és egy lenyűgöző betekintéssel
egy olyan lány gondolataiba és életébe, aki a saját neméhez vonzódik.
„Egyszerűen csak azért
szerettem a lányokat, mert semmit sem tudtam tenni ez ellen.”
Magam sem tudom
milyen okból kifolyólag, de olyan erős érzelmeket váltott ki belőlem ez a
könyv, amire nagyon kevés író volt eddig képes. Szinte kézzelfogható volt a
dühöm, és muszáj volt megbeszélnem az olvasottakat olyan ismerőseimmel is, akik
más szemszögből tudták megközelíteni ezt a témát, mint én. Az egyik biszexuális
ismerősöm örömmel állt a dolog elébe - ennek pedig az lett a vége, hogy mindent
a nyakába zúdítottam, majd szépen, lassan megtárgyaltuk az elképzeléseimet, az
elejétől a végéig.
„- A meleg
ruhának semmi köze a melegséghez.
- Ez jó lenne
pólófeliratnak - állapítottam meg. - Nagyon frappáns.”
Tagadhatatlan,
hogy egy olyan témáról van szó, amihez kevesen mernek nyúlni, ha írásról van
szó, és kifejezetten boldog vagyok, hogy Emily M. Danforth megtette, méghozzá
nem is akármilyen módon! A kíváncsiságom nagyobb volt, ezért rákerestem az
írónőre az interneten, s mit ne mondjak, az államat jó sokáig szedegettem fel a
padlóról, mert újra és újra leesett oda. Tudniillik a Rhode Island Főiskola
docense, kreatív írást és irodalmat tanít - mindezek mellé pedig
feketén-fehéren ott van előttünk a tény, hogy egyetemi évei alatt coming
out-olt, felvállalva leszbikusságát.
„- Semmi sem írja
elő, hogy örökre ott kell maradnunk, ahol születtünk - felelte. - Attól még nem
lesz rossz ember valaki, hogy ki akar próbálni valami újat.”
Ezeket ízlelgetve
elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon mennyi lehet a könyv főszereplőjében az
írónő személyiségéből - mindenesetre ez nem változtatott a tényen, hogy az
egész kivitelezés olyannyira életszagú volt, hogy néha már fájt olvasni. Minden
egyes sor a lelkemig hatolt, és a mai napig nem ereszt.
„Hagytad, hogy sebezhető
legyél, és a változáshoz sebezhetőségre van szükség.”
Egy olyan
remekművet volt szerencsém olvasni, amit egy életre elkönyvelhetek azon
regények mellé, amik megváltoztatták valamiben a személyiségemet.
Minden túlzás nélkül állítom ezt, mivel Cameron segít nekünk
abban, hogy ráleljünk önmagunkra, és el tudjunk indulni azon az úton, ami
nekünk rendeltetett. Megtanulhatjuk tőle, hogy akármilyen múlt is lakozik a
hátunk mögött, akármilyen trauma keserítette meg a gyerekkorunkat, ez nem
jelenthet akadályt a céljaink elérésében. Vezessen hozzá rögös út, tele
keresztény gyógyító iskolákkal, vagy túlbuzgó nagynénikkel, akik hiába hiszik
azt, hogy ismernek minket - mert ez nem igaz. Amíg mi nem tudjuk igazán, kik
vagyunk, kivé vagy mivé szeretnénk válni, vagy hogy mit is akarunk a nagybetűs
Élettől, addig senki sem ismerhet minket igazán, szívből jövően.
„Nem tudom
pontosan, miből veszi észre az ember, hogy önmagává vált.”
Végszóként pedig
azt szeretném Nektek mondani, hogy ha tehetitek, vegyétek kézbe ezt a kötetet,
mert olyan témát dolgoz fel, ami a mai világban egyik leginkább jelenlévő tabu
kérdés - mindezt kegyetlenül őszintén, megbotránkoztatóan, és teljesen
egyedülálló módon. Kedves olvasóim, én megtaláltam 2019 első kedvenc könyvét -
mit gondoltok, Ti is készen álltok Cameron Post történetére?
Csillagozás: 5* / 5
Ajánlom… mindenkinek!
~Anna
