ÉRTÉKELÉS - Emily M. Danforth : Cameron Post rossz nevelése

Sziasztok molyok! :)

Végre ki tudtam törni a betegeskedésből és a vizsgaidőszak utáni olvasási válságomból, ezt pedig Emily M. Danforth lenyűgöző könyvének köszönhetem. Ezt az olvasásélményt próbálom most Veletek is megosztani - készen álltok?

Szerző: Emily M. Danforth
Cím: Cameron Post rossz nevelése
Kiadás éve: 2019
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 440 oldal
Műfaj: LMBTQ, kortárs
Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post
Hú. Még mindig teljesen a könyv hatása alatt vagyok. Alig jutok szóhoz, főleg így, pár perccel az olvasás befejezése után. Egyszerűen nem tudom, mit mondhatnék, annyi mindent szeretnék most egyszerre leírni.
Ez az írónő olyan gyorsan felrepült a „legmélyebben tisztelt szerzők listájára”, mint viszonylag kevés, de rám nagy hatással lévő társa. Úgy érzem, képtelenség szavakba önteni azt, amit most érzek a művével kapcsolatban - azzal, amit ad, és ahogyan ad az embereknek.
„Az, hogy meg tudsz birkózni valamivel, még nem jelenti, hogy jót tesz neked.”
Nem hiszem, hogy egy teljesen átlagos kötetről beszélhetünk, ugyanis mielőtt rábólintottam a kérdésre a kiadó felől, miszerint elolvasnám-e ezt az újdonságot, egyre csak azon kattogott az agyam, hogy van - e olyan magyar fordításban is megjelent könyv, ami ténylegesen és ennyire nyíltan számomra legalábbis nyíltan, a női mássággal foglalkozik. Végtére is ez lett a fő ok, amiért igennel válaszoltam, és a lehető legnagyobb kíváncsisággal vetettem bele magam a könyvbe.
„Hogyan is állíthatnám magamról, hogy áldozat vagyok, amikor olyan hevesen vágyom a bűnre?”
És igazából, tudjátok, mit gondolok, visszatekintve magára az olvasás folyamatára?
Azt, hogy ezt a könyvet MINDENKINEK a kezébe kéne adni, egytől-egyig, mert nem lehet elmenni szó nélkül amellett, amiről mesél nekünk.
„(…) és akkor egyszer csak megszólalt a nagyi hangja valami minneapolisi kórteremből, de közben mintha a múltból jött volna, a múltamból, mintha ahhoz az énemhez szólt volna, aki már nem volt többé, és nem lesz soha többé.”
A főszereplőnk a címet is szolgáltató Cameron Post, aki 12 évesen elveszíti a szüleit egy autóbalesetben, és az élete fenekestül felfordul - csak ezt még nem veszi észre. A nagynénje, Ruth veszi a szárnyai alá, aki mélyen vallásos, s ennek megfelelően próbálja igazgatni unokahúga útját az életben.
Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de számomra pont ez tette kifejezetten ellenszenvessé Ruth karakterét, mivel én nem tudok egyetérteni azon nézetek többségével, amit ő vall ebben a könyvben - ez pedig leginkább az identitásra vonatkozó gondolatokban nyilatkozott meg.
„A homoszexualitás bűnének ellentéte nem a heteroszexualitás, hanem a szentség.”
Szó sincs arról, hogy ne hinnék Istenben, vagy megvetném a tanításokat a Bibliában - egészen egyszerűen nem tudom elfogadni azt az állítást, miszerint a homoszexualitás bűn. Meg is kövezhettek ezért, akkor sem fogom így értelmezni ezt a kérdést.
„Hát, lehet, hogy a homoszexualitás pont olyan, mint a gyilkosság bűne, de tulajdonképpen ki is hal meg, ha a homoszexuálisok összegyűlnek bűnözni?”
Ezt az ellenérzésemet némileg enyhítette Cameron nagymamája, aki a maga régimódiságával sokkal rokonszenvesebbnek bizonyult - az pedig csak a ráadás volt, hogy mindig evett valami édességet, még akkor is, ha nem lett volna szabad, majd cukin bevallotta, hogy na jó, egy keveset mégis eltüntetett… :D
„Post nagyi azt mondta, ő már túl öreg a templomba járáshoz, anélkül is simán feljut a mennyországba.”
A tini szereplőkkel meggyűlt ugyan a bajom, mert nehezen tudtam azonosulni velük, abból adódóan, hogy már 15 évesen mondhatni rendszeres fű és drogfogyasztóknak lehet őket nevezni. Ezt elég nehezen tudtam elképzelni, tekintve hogy illegális dologról van szó, ezért kifaggattam a témáról a szüleimet, akik „megnyugtattak”, hogy ez egy teljesen reális ábrázolás.
„- Majd ha visszajöttünk, nyugodtan nézzétek meg a szótárban, mit jelent az, hogy esztétikai.
- Nincs valami köze a homoszexuális vonzalomhoz? - kérdeztem, nem olyan hangosan, mint Jane, de azért elég hangosan.
- Mert pont úgy hangzik, mint aminek köze van hozzá, és ha így áll a helyzet, akkor inkább kösz, nem, te bűnös. Engem nem fogsz csapdába csalni!
- Akkor már inkább a spontaneitást kéne megnéznünk – vette vissza a szót Adam, és most már egyértelműen mosolygott.
- Hogyne - bólogattam. - Meg a megközelítést. Meg az igényel szó jelentését. Fura, hogy eddig mindent megértettünk, amit a művész mondott nekünk, kiterjedt szókincse ellenére.
- Én igazából nem értettem - mondta Adam. - Még azt se tudom pontosan, hová megyünk. Megpróbálta elmagyarázni, de túl sok bonyolult szót használt, tudod? Úgyhogy csak bólogattam, amikor úgy éreztem, most bólogatni kell”
Fogalmazzunk úgy, hogy ezek után ezt a részletet figyelmen kívül hagytam, s úgy követtem végig Cameron törekvését másságának elrejtésére. Ez több szempontból is érdekes volt számomra, mivel az én környezetemben nem volt jellemző hasonló szigor ezt a témát illetően, másrészt viszonylag gyorsan bevette magát a köztudatba az LMBTQ fogalma, és emlékeim szerint akkor lehettem 9. vagy 10. osztályos - vagyis teljesen más korban, más közegben nőttem fel, és a nézeteim is a mai világhoz igazodnak ezt illetően. Nem is tudom pontosan meghatározni, hogy milyen érzés volt visszacsöppenni a kilencvenes évekbe, mivel csak a rokonaim és a szüleim emlékeiből vannak elég hiányos ismereteim - mindenesetre egyszerre ért fel egy afféle képzeletbeli túrával ebbe az időszakba, és egy lenyűgöző betekintéssel egy olyan lány gondolataiba és életébe, aki a saját neméhez vonzódik.
Egyszerűen csak azért szerettem a lányokat, mert semmit sem tudtam tenni ez ellen.”
Magam sem tudom milyen okból kifolyólag, de olyan erős érzelmeket váltott ki belőlem ez a könyv, amire nagyon kevés író volt eddig képes. Szinte kézzelfogható volt a dühöm, és muszáj volt megbeszélnem az olvasottakat olyan ismerőseimmel is, akik más szemszögből tudták megközelíteni ezt a témát, mint én. Az egyik biszexuális ismerősöm örömmel állt a dolog elébe - ennek pedig az lett a vége, hogy mindent a nyakába zúdítottam, majd szépen, lassan megtárgyaltuk az elképzeléseimet, az elejétől a végéig.
„- A meleg ruhának semmi köze a melegséghez.
- Ez jó lenne pólófeliratnak - állapítottam meg. - Nagyon frappáns.”
Tagadhatatlan, hogy egy olyan témáról van szó, amihez kevesen mernek nyúlni, ha írásról van szó, és kifejezetten boldog vagyok, hogy Emily M. Danforth megtette, méghozzá nem is akármilyen módon! A kíváncsiságom nagyobb volt, ezért rákerestem az írónőre az interneten, s mit ne mondjak, az államat jó sokáig szedegettem fel a padlóról, mert újra és újra leesett oda. Tudniillik a Rhode Island Főiskola docense, kreatív írást és irodalmat tanít - mindezek mellé pedig feketén-fehéren ott van előttünk a tény, hogy egyetemi évei alatt coming out-olt, felvállalva leszbikusságát.
„- Semmi sem írja elő, hogy örökre ott kell maradnunk, ahol születtünk - felelte. - Attól még nem lesz rossz ember valaki, hogy ki akar próbálni valami újat.”
Ezeket ízlelgetve elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon mennyi lehet a könyv főszereplőjében az írónő személyiségéből - mindenesetre ez nem változtatott a tényen, hogy az egész kivitelezés olyannyira életszagú volt, hogy néha már fájt olvasni. Minden egyes sor a lelkemig hatolt, és a mai napig nem ereszt.
Hagytad, hogy sebezhető legyél, és a változáshoz sebezhetőségre van szükség.”
Egy olyan remekművet volt szerencsém olvasni, amit egy életre elkönyvelhetek azon regények mellé, amik megváltoztatták valamiben a személyiségemet.
Minden túlzás nélkül állítom ezt, mivel Cameron segít nekünk abban, hogy ráleljünk önmagunkra, és el tudjunk indulni azon az úton, ami nekünk rendeltetett. Megtanulhatjuk tőle, hogy akármilyen múlt is lakozik a hátunk mögött, akármilyen trauma keserítette meg a gyerekkorunkat, ez nem jelenthet akadályt a céljaink elérésében. Vezessen hozzá rögös út, tele keresztény gyógyító iskolákkal, vagy túlbuzgó nagynénikkel, akik hiába hiszik azt, hogy ismernek minket - mert ez nem igaz. Amíg mi nem tudjuk igazán, kik vagyunk, kivé vagy mivé szeretnénk válni, vagy hogy mit is akarunk a nagybetűs Élettől, addig senki sem ismerhet minket igazán, szívből jövően.
„Nem tudom pontosan, miből veszi észre az ember, hogy önmagává vált.”
Végszóként pedig azt szeretném Nektek mondani, hogy ha tehetitek, vegyétek kézbe ezt a kötetet, mert olyan témát dolgoz fel, ami a mai világban egyik leginkább jelenlévő tabu kérdés - mindezt kegyetlenül őszintén, megbotránkoztatóan, és teljesen egyedülálló módon. Kedves olvasóim, én megtaláltam 2019 első kedvenc könyvét - mit gondoltok, Ti is készen álltok Cameron Post történetére?
Csillagozás: 5* / 5
Ajánlom… mindenkinek!
~Anna

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés