Könyv, pont jókor - Kathleen Glasgow : Girl in pieces - lány, darabokban

Written by Post Comment

Sziasztok molyok! :)

A mai napon a Könyv, pont jókor c. rovatunk első bejegyzésével érkeztem nektek, aminek keretében mindannyiunknak ugyanazt a könyvet kellett elolvasnia. 


Ez a kötet pedig nem volt más, mint a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából megjelent Girlin pieces - lány, darabokban c. regény, Kathleen Glasgow-tól.

Szerző: Kathleen Glasgow
Cím: Girl in pieces - lány, darabokban
Kiadás éve: 2018
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 448 oldal
Műfaj: Kortárs, ifjúsági, önbántalmazás
Eredeti cím: Girl in pieces
Őszintén szólva, azt sem tudom, hol kezdjem… Annyira mélyen megérintett ez a könyv, hogy egyszerűen szóhoz sem tudok jutni, és most ezt a lehető legkomolyabban mondom Nektek. Ez minden bizonnyal azért van így, mert én is átéltem hasonló dolgokat, mint Charlie, de közel sem jártam meg olyen mértékben a „poklot”, mint ő.
„Az embereknek tudniuk kell rólunk. Azokról a lányokról, akik a fájdalmukat a testükre írják.”
Eddig bele se mertem gondolni, vagy lehet, csak nem akartam, és elhessegettem magamtól még az ötletet is, hogy velem egykorúak is élhetnek az utcán, különböző okokból kifolyólag, és folytathatnak ugyanolyan életvitelt, mint aminek mi is a tanúi lehetünk nap, mint nap, ha elmegyünk pár hajléktalan személy mellett az úton, vagy az aluljáróban.
„Ömlik belőlük a szó, a sötét emlékek - nem tudják abbahagyni. Elevenen felzabálja őket a saját történetük, kifordulnak tőle önmagukból. Szünet nélkül beszélnek. Én kivágtam magamból minden szót. Túlcsordult tőlük a szívem.”
A főszereplőnket egy pszichiátriai intézetben kezelik sikertelen öngyilkossági kísérlete után, ahol hozzá hasonló lányok társaságában próbálják a gyógyulás felé terelgetni. Persze a helyzete korántsem ilyen egyszerű, mert miért is lenne az, mivel az otthonából menekült el, a gyász és a bántalmazás egyvelegénél pedig még az utcaélet is hívogatóbbnak tűnt - ebből adódóan sejthetjük, hogy a kezelés finanszírozása nem éppen a legegyszerűbb módon zajlik, majd hamarosan pont az anyagi helyzet lesz az, ami meggátolja Charlie-t abban, hogy tovább maradhasson a biztonságot nyújtó intézetben.
„Amikor azt mondom, hogy szomorúság, az igazából azt jelenti, hogy ott belül egy fekete lyuk van tele szögekkel, kövekkel, üvegcserepekkel meg azokkal a szavakkal, amiket nem tudok többé kimondani.”
Ekkor kerül ki akarata ellenére a nagyvilágba, ahol kezdetben megacélozza magát, próbál a saját lábára állni, és még munkát is talál - ezt egy szép előrelépésnek könyveli el, teljesen érthető módon. Ezután következik a saját lakás keresése, ami szintén sikeres lesz - ekkor már mi, olvasók is elkezdünk reménykedni, hogy Charlie végre egyenesbe jön, el tudja kezdeni helyretenni az életét, esetleg keresni egy segítő csoportot, és voilá, minden happy és nagyszerű lesz!
„Ki! Ki vele! Vágd ki az egészet! Vágd ki az apámat! Vágd ki Ellist, aki annyira hiányzik! Vágd ki azt a férfit az aluljáróban, vágd ki Faszkalap Franket, a férfiakat a földszinten, azokat is, akik az utcán laknak, és túl sok embert hordoznak ott belül, vágd ki az éheseket, a szomorúakat és a fáradtakat, a senkiket, akik nem szépek, akiket nem szeret senki, vágd csak ki, amíg egyre kisebb leszek, és a végén nem marad belőlem semmi!”
Ohohohó, csak lassan a testtel, mert most jön be a képbe Riley West, a lecsúszott, majdnem-híres zenész, aki visszarántja a főszereplőnket az ördögi körbe, és nem engedi szabadulni onnan. Charlie-t szépen, lassan szivárogtatja bele újra a mélybe, és ez fokozatosan őrli fel a lány idegeit, hiszen tudja, hogy menekülnie kéne, de mégsem teszi. És akkor most felmerül a kérdés: miért nem hagyja ott, ha tisztában van azzal, hogy árt saját magának?
Hát, ezen én is elgondolkoztam, miközben haladtam előre az olvasásban, de ahogyan megismertem Charlie-t, és beleláthattam a gondolataiba, kicsit más szögből is láttam a dolgot, ami elég komolyan elgondolkoztatott. Ezt akkor fogjátok igazán megérteni, ha belekezdtek a könyvbe, s az olvasás által megtapasztaljátok, milyen is lehet egy olyan lánynak, aki az utcán élt, - és még ennél is borzalmasabb dolgokat vészelt át - egy férfi törődése és szeretete, még akkor is, ha nem éppen tökéletes. Higgyetek nekem, beleképzelve magatokat a főszereplőnk helyzetébe, biztosan elkezd motoszkálni a fejetekben ez a gondolat is, csak várjátok ki a végét!
„Mert ha bántanak, az a valaki, aki szeret téged, segít neked, igaz? Ha bántanak, az a valaki, aki szeret téged, gyengéden megcsókol, a szádhoz tartja az üveget, az ujjaival végigsimítja a hajadat, igaz?”
A szereplők egytől-egyig megállták volna a helyüket a való életben is, hiszen mindannyian tisztában vagyunk vele, még ha nem is akarjuk mindig beismerni magunknak, hogy mindegyiküknek találnánk megfelelő személyt a mai világban. Érdekes volt látni, ki hogyan győzi le a démonait, és mely barátok maradnak mellettünk, akkor is, ha minden kötél szakad, s kinek fontosabb a saját, már rendbe szedett élete.
„Evan mindig azt mondogatta, hogy nem attól kell félni, amit nem látsz, hanem attól, ami az orrod előtt van és tisztán látható.”
Azóta agyalok, hogyan tud egyszerre összejönni ennyi minden az életben, mint ami a könyvben történik, de mindig felüti a fejét bennem az a gondolat, hogy lehet nem is olyan nehéz ennyire belegabalyodni a rossz dolgokba, ha már másodjára indulsz lefelé a lejtőn, ráadásul akad valaki, aki még húz is magával. Emellett pedig ott van az a kis maradék réteg, ami tartja benned a lelket, és tudatja veled, hogy van másik út is, csak erősnek kell lenned, s tudnod kell azt mondani, hogy nem - hogy elkezdhesd a felejtést, az újrakezdés reményében.
„Szerintem attól nem tudsz megszabadulni, ami régebben voltál. Valahogy rád ragad.”
Nyilván nem tehetjük semmissé a múltat, hogy mi mindenen mentünk keresztül, és mi formált minket azzá, akik most vagyunk, de az, hogy mivé válhatunk, és mit hozhatunk ki a jelenlegi helyzetünkből, az csakis rajtunk múlik igazán. Mert ha mi nem akarjuk, hiába vannak mellettünk támogatók ezrei, a szavuk és a segítségük mit sem ér… Ezt én is a saját káromon tanultam meg, akárcsak Charlie.
„Fáradt vagyok, és haragszom magamra. Amiért hagytam, hogy egyre kisebbre zsugorodjak össze, és reménykedtem, hogy akkor majd jobban észrevesz. De hát hogy is vehetne észre valaki, ha egyre kisebbre zsugorodsz össze?”
És pontosan ez az az ok, amiért ennyire közel érzem magamhoz ezt a történetet. Volt egy nagyon csúnya, depresszív időszakom, viszonylag fiatalon, mintha most olyan öreg lennék, na mindegy :D, amikor én is ugyanezt csináltam, mint a lányok többsége a könyvbeli intézetben. Amint elolvastam a fülszöveget, és eljutott a tudatomig, miről is lehet szó ebben a regényben, már akkor biztos voltam benne, hogy érzelmileg teljesen ki fog készíteni ez a történet, ugyanakkor nagyon sokat fog nekem adni, hisz egy bizonyos szintig át tudom érezni, milyen ebbe a tevékenységbe menekülni.
„Mindenki életében van ilyen pillanat, gondolom, az a pillanat, amikor olyan … életbe vágó dolog történik, ami apró darabokra szaggatja szét az egész valódat. Akkor meg kell állni. Sokáig csak szedegeti az ember a darabokat. És ez nagyon hosszú időbe telhet; nem az, hogy visszarendezd a darabokat, hanem hogy új módon rakd össze őket, és nem is feltétlenül jobban. Sőt, inkább olyan módon, amivel együtt tudsz élni, amíg nem tudod biztosan, hogy ennek a darabnak itt a helye, annak meg amott.”
Szinte kínzóan nehéz volt haladni a fejezetekkel, mert akkora súlyt pakolt a vállamra az írónő, hogy úgy éreztem, muszáj megállnom pihenni, és gondolkozni azon, hogy én honnan - hová jutottam, s mit nyertem az által, hogy felkerestem egy szakembert a problémámmal.
Igaz, Charlie-nak nem volt ilyen könnyű a helyzete, és már csak ezért is merem azt állítani, hogy az egyik legerősebb női karakter, akiről eddig olvastam, mert képes volt a legmélyebb gödörből is kimászni, s bebizonyította, hogy le lehet győzni a múltat, akkor is, ha mindent veszni látsz. Ha darabokban vagy. Apró, pici részletekben, amik eltűnnek a mélyben.
„Darabokban vagyok. Nem tudom, merre vannak a darabjaim, hogyan rakjam össze, és hogyan ragasszam meg őket. Vagy hogy egyáltalán képes leszek-e rá valaha.”
Úgyhogy kedves könyvmolyok, amit én tudok nektek mondani ezzel a könyvvel és témával kapcsolatban, az nem más, mint hogy ha tehetitek, mindenképpen olvassátok el! Akármit gondoltok erről, adni fog nektek egy olyan élményt, ami elkezdheti megváltoztatni az elképzeléseteket ezt illetően. Ahogy körülnézek a mai világban, úgy érzem, szükségünk volt már egy ilyen regényre, ami megmutathatja nekünk ezt az oldalt is - ráadásul azoknak a szemszögéből, akik a testükre írják a fájdalmukat.
És nem utolsó sorban, kedves sorstársaim, akik cselekedtek már így, ez a könyv Nektek szól! Reményt ad, és az írónő megmutatja, hogy nem vagyunk egyedül - és nem is leszünk, sohasem.
Olvassátok, mert ez a könyv megkerülhetetlen, s szívet tépő egyben.
Csillagozás: 5* / 5
Ajánlom… mindenkinek, egytől egyig, kivétel nélkül.

Zárásképp pedig ne felejtsük ki a feladatot, ami kedvcsináló kép készítése volt - hoztam egy saját képet, és egy kollázst is, ami szépen visszaadja a könyv hangulatát. ;)
Balatonföldváron, a Galamb-szigeten

Azt se felejtsétek el, hogy Pati oldalán még tudtok játszani a könyvért! ;)
A nyereményjátékért kattints ide! ;)


~Anna

Tags:

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés