ÉRTÉKELÉS - Marceline Loridan-Ivens : És te nem jöttél vissza
Sziasztok
molyok! :)
Ezúttal
egy memoárt hoztam el nektek, méghozzá ha az internet nem csal, az idén 90.
életévét betöltő Marceline Loridan-Ivens tollából, aki Holokauszttal
kapcsolatos emlékeit meséli el nekünk, ennek az aprócska könyvnek a keretében.
Szerző: Marceline Loridan-Ivens
Cím: És te nem jöttél vissza
Kiadás éve: 2018
Kiadó: XXI. század
Oldalszám: 126 oldal
Műfaj: Memoár, holokauszt
Eredeti cím: Et tu n'es pas
revenu
Először
is egy nagyon fontos dolgot szögezzünk le: a borító elején található idézet a
The Times-tól enyhe kifejezéssel élve félrevezető. Szeretném, ha tudnátok, hogy
ez a történet, illetve visszaemlékezés egyáltalán nem szerelmes levél! Szó
sincs ilyesmiről, ráadásul, ha logikusan gondolkozunk, ez kissé erős téma
lenne, főleg ebben a korban, és ebben a környezetben. Természetesen máshol és máskor sem lenne könnyebben emészthető
dolog, de ezt most tegyük félre.
„Loridan-Ivens
az apa-lánya kapcsolat legmélyére hatol. Precíz, visszafogott mestermű…”
(Financial
Times)
Szóval
a lényegre visszatérve, ezzel az ajánlóval sokkal inkább egyetértek a kötet
elolvasása után. Az írónő ténylegesen az apa-lánya kapcsolat olyan mélységeit
mutatja be, amit mi, olvasók csakis akkor fogunk megérteni, vagy átérezni
igazán, ha a valóságban is ennyire közel állunk az édesapánkhoz, vagy köt hozzá
minket egy ehhez hasonlítható (esetleg mérhető) kötelék, mint Marceline-t
Slojme-hoz.
„Annyira
szerettelek, hogy boldog voltam, hogy veled együtt deportáltak.”
Nagyon nehéz
erről a témáról beszélni, még úgy is, hogy csak a történelem órákon tanultakat
tudom felidézni. Már akkor is elborzasztott a holokauszt fogalma, és mindaz
ami, a zsidó származású emberekkel történt ebben az időszakban. Viszont egy
másik oldalról megközelítve a dolgot, az ilyen elmesélések, mint amit most
Marceline nyújt nekünk, sokkal érdekesebbé tehetik számunkra a már megtanult
információkat. Teljesen más az Ő személyes tapasztalatait és élményeit olvasni,
mint például egy tankönyv nyers adatait feldolgozni. Sokkal szívhez szólóbb az
a hangnem és stílus, amit Ő használ.
„Bár tudnák az
emberek, mindannyian, hogy a tábor számunkra nem ért véget. Ott van a
gondolatainkban mindhalálig.”
Az írónő
elmesélése annyira közvetlen volt számomra, hogy úgy éreztem, mintha én lennék
az a láthatatlan személy, akinek mesél, amikor egyedül van otthon. Nem tudom
egykönnyen szavakba önteni, milyen volt olvasni ezt a visszaemlékezést, annyira
összetett volt az egész. Elég sokszor ugráltunk az időben, amit kicsit nehéz
volt követni, de ettől eltekintve a végén mindig visszajutottunk a kiindulási
ponthoz, és értelmet nyert az emlékezés a visszaemlékezésben. Ugye milyen érdekesen hangzik? Olyan,
mint amikor leülsz beszélgetni egy barátoddal, akit régen láttál, s egy szuszra
mondod el neki, mi minden történt veled, mióta nem találkoztatok.
„Hogyan
adhatnánk át azt, amit még saját magunknak is annyi nehézséggel jár
megmagyarázni?”
Ennek az apró
könyvnek köszönhetően Marceline életének egy olyan részébe nyertünk bepillantást,
ami mondhatni minden túlzás nélkül örökre megváltoztatta őt és a családját is.
Az egész memoárt áthatja a fájdalmuk, az édesapa elvesztésének tragédiája.
„Az volt a
dolgod, hogy élj, nem az, hogy meghalj (…) !”
Úgy érzem,
mindent elmondott nekünk, olvasóknak, ami a szívét nyomta ezzel kapcsolatban,
végre igazán meg tudott nyílni és ez volt számára a segítség a felejtéshez, s
ezáltal a továbblépéshez, amit az édesanyja nem tudott elérni a görcsös és
kényszerű tevékenységeivel.
„Az idő elmossa azt,
ami elválasztott minket, és mindent átformál.”
Számomra a
legérdekesebb Marceline második férje volt - tudjátok miért?
Valamilyen
oknál fogva ugyanazt véltem felfedezni a kapcsolatukban, mint amit József
Attila, híres költőnk keresett egész életén át. Igen, ez van, ha két hónapig tanulok egy költőről, nézzétek el
nekem. Ugyanúgy azt éreztem, hogy az írónőnk egyfajta apa-karaktert
keres, aki ha nem is teljesen abban az értelemben, mint egy vérszerinti apuka, de pótolni tudja azokat a
tulajdonságokat, akár egy hasonló személyiséget is, és egy olyan érzelmi
töltetű törődést, ami kifejezetten egy ilyen kapcsolatra jellemző.
„Joris látott
engem abban a filmben, amint a sorszámomat mutattam, és a hiányodról meséltem.
Joris, aki
ismerte a rendezőt, azt mondta neki:
- Ha találkoznék
ezzel a lánnyal, bele tudnék szeretni.
Így is történt.
El sem váltunk többé. Ismerte tehát a történetemet, a tiédet is.”
Hogy igazam
van-e, azt döntsétek el Ti magatok! ;)
Viszont
egy dologban biztos vagyok: Joris személye rengeteget segített Marceline-nak, s
azt hiszem, nélküle nem lenne a jelenlegi önmaga.
„Magával
ragadott minket a jelen, még abban is hittünk, hogy hatással vagyunk a
történelemre.”
Összességében
úgy érzem, hogy egy szívszorítóan gyönyörű memoárt olvashattam, ami tele volt
régóta elfojtott érzelmek és élmények tömkelegével. Az említett közvetlen
stílus miatt teljesen más beütést kapott az én véleményem szerint a könyv,
aminek köszönhetően még a velem egy korosztályban levők is szívesebben a
kezükbe veszik majd, ha érdekli őket ez a téma.
„A túlélés
érzéketlenné tesz mások könnye iránt.”
Azt a
kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy ehhez a témakörhöz a gimnáziumban
inkább ezt a regényt kellene elolvastatni plusz információ gyanánt, vagy ha
érdekességet szeretne mutatni az adott tanár a gyerekeknek - természetesen a
filmek, és egyéb videók mellett (mert néha nem árt mindezt látni is).
„Meg kell
öregedni ahhoz, hogy eljussanak hozzánk szüleink gondolatai.”
Csillagozás: 4,5 / 5
Ajánlom… mindenkinek,
aki szeretné egy kicsit más oldalról is látni a történelmet.
~Anna
0 megjegyzés