ÉRTÉKELÉS - Jodi Picoult : Életszikra
Sziasztok
molyok! :)
Újfent visszatértem az értékelések világába még a vizsgaidőszak előtt, Jodi Picoult új könyvének köszönhetően - a megannyi előadás, zh és vizsga közt élvezet volt olykor leülni, s elmerülni ebben a történetben. Kíváncsiak vagytok, milyen témát dolgoz fel újonnan megjelent kötetében az írónő? ;)
Szerző: Jodi Picoult
Cím: Életszikra
Kiadás éve: 2018
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 368 oldal
Műfaj: Kortárs, emberi
sorsok
Őszintén
szólva, fogalmam sincs, hogyan is kéne felvezetnem Jodi Picoult legújabb
könyvét, s a témát, amit feldolgoz - annyira máshogy van ez tálalva a mi
országunkban, és külföldön, hogy az „ég
és Föld a kettő” kifejezés ide nem elég.
Alapjáraton
már csak a történetünk fő, s mondhatni
egyben egyetlen helyszíne - az
abortuszklinika - is elég megosztó érzéseket ébreszt bennünk; ezt nekem is
kár lenne tagadnom. A fülszöveg első elolvasása után teljesen kivirult az
arcom, mondván, hogy „Juhéj, egy újabb
lehengerlő Jodi Picoult kötet! Alig várom, hogy olvashassam!” - majd utólag
kezdtem el értelmezni azt, hogy ezúttal milyen témát is boncolgat az írónő a
könyvében.
„Mit érzett
Olive?
Azt, hogy az
ember mindig alábecsüli önmagát.
Hogy a szeretet
tünékeny.
Hogy az élet egy
csoda.
Hogy aznap ő
ezért jött a klinikára.”
Mielőtt a
konkrét cselekményvázlatot mesélném el Nektek, ne aggódjatok, ezt iróniának szántam, eddig sem spoilereztem, nem
most fogom elkezdeni, szeretnék egy kisebb kitérőt tenni magának az
abortusznak a témájára, hogy hazánkban milyen a helyzete - ha nem is teljes
valójában, mivel sem szakember nem
vagyok, sem pedig érintett ilyen témakörben, de nagyjából mit tudok,
illetve tudhatunk róla, mi, átlagosnak nevezhető emberek.
„Ha látnád, amit
én nap mint nap látok a munkám során, mindent megtennél, hogy ne legyenek
érzéseid.”
Ahogyan én
emlékszem, már viszonylag korán megismerkedtettek minket, főként lányokat ezzel
a lehetőséggel - innentől kezdve, csúnyán mondva, de „természetesnek” tudtuk tekinteni ezt az eljárást, mint egy afféle
mentsvárat, ha akaratunkon kívül esünk teherbe. Hozzátenném, hogy tudtommal anélkül lehet mindezt
megtenni, hogy bárki perbe fogna minket, vagy bármilyen jelzővel is illetné a
személyiségünket, esetleg egyéb megoldásokhoz folyamodna a nemtetszésének
kifejezésére.
Az
olvasás során már csak a hozzáállásom vagy
inkább véleményem? miatt is úgy éreztem magam, mintha főbenjáró bűnt
követnék el, s egy lennék azok közül, akik el mernek menni erre a klinikára,
ami a könyvben is szerepel. Igazából rengeteg dolog jutott eszembe azt
illetően, hogy miért érzek így, mi lehet ennek az oka - hát, mivel olykor csak
jobban összezavartam magam a nagy elmélkedéseimben, már nem igazában tudom,
hogy mit is gondoljak erről.
„Néha nem azért
ragaszkodunk túl erősen valakihez, hogy a másikat óvjuk… hanem azért, hogy
magunkat védjük.”
Az első
következtetés, amit a fentebb említett agyalások közepette levontam, az nem
más, mint a vallásosság kérdése, annak jelenléte az adott államban, illetve az
emberek körében. Mivel javarészt erre hivatkozva protestálnak a magzatvédők,
arra jutottam, hogy az elsődleges tényező, vagy ha vehetjük úgy, akkor a
kiindulási alap ez lehetne. Utána következik a jogi rész, amivel alátámasztják
az igazukat az aktivisták. Amennyire én utána tudtam nézni a dolog ezen
részének, csakis az ország által elfogadott törvényben felsorolt feltételek
esetén, és nem utolsó sorban a megszabott időintervallumig lehet/szabad
végrehajtani a terhesség megszakítását. Ahhoz képest, hogy ezzel a kevés
kutatással enyhén szólva is
csak a felszínt kapirgáltam meg a témát illetően, azonnal el tudtam könyvelni magamban,
hogy ez egy nagyon összetett, és lelkileg megterhelő folyamat.
„- Nem a
búcsúzás fáj a legjobban. Hanem az űr, ami velünk marad utána.”
A jogi részét
félretéve a dolognak, a lelki hátteret helyezném most előtérbe - vagyis azt,
hogy mi állhat egy ilyen döntés mögött, és milyen lehet át is élni. Azt hiszem,
az esetek többségében ki lehet jelenteni, hogy egy olyan nő, aki megteszi ezt a
lépést, mindennemű kertelés nélkül vágja rá, hogy gyilkosnak érzi magát, ha
megkérdezik tőle, milyen állapotban van a történtek után. Személyes tapasztalatom
is van ezt illetően - volt szerencsém egy lányt végigkísérni ezen az úton, s
miután a végére ért, az első szavai, amiket hozzám intézett, eképp hangzottak:
„Gyilkosnak
érzem magam. Érted? Elvettem egy ember életét. Ő ezt nem tudja úgy átérezni,
mint én.”
Az utolsó mondat
nyilván az illető párjára vonatkozott, de Nekünk most nem ez a rész a
fontos(abb). Ez a pár gondolatsor olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy
ezúttal újból elméláztam rajta, s ekkor gondoltam bele, hogy ha az illető nő
ezt érzi a történtek után, mit érezhet maga az orvos, a szakember, aki mindezt
végrehajtja? Beszéljen helyettem az egyik szereplőnk idézete, ami szerintem egy
tökéletes válasz erre a kérdésre, még ha megosztó lehet, akkor is:
„- Ami itt
történik… amit én teszek… néha olyan döntés eredménye, ami visszavisz egy
gyermeket a saját gyermekkorához. Amit igenis megérdemel.”
És akkor, kedves
olvasóim, ennyi bevezető gondolatmenet után következzen az Életszikra, ami egy igazán
megosztó regény, s kíméletlenül tárja elénk egy abortuszklinika egyedülálló
történetét.
„Nem az a
kérdés, hogy szélsőségesek leszünk-e, hanem az, hogy miféle szélsőséget
képviselünk. A szeretetben leszünk szélsőségesek, vagy a gyűlöletben.”
Dr. Martin
Luther King Jr.
A fülszövegben
elárultak alapján annyit tudunk, hogy egy fegyveres férfi ront be Mississippi
állam abortuszklinikájára, ahol a lövöldözés után a túlélőket túszul ejti. A
könyv e tett köré épül fel, s ezt követhetjük végig, több szemszögből szemlélve
a történéseket. Az írónő visszafelé halad az időben, s ennek köszönhetően pedig
sokkal szebben bontakoznak ki előttünk az emberi sorsok, s ezek szőttesében a
kérdések miértjére az elbújtatott válaszok. Már csak az első oldalak után
annyi, de annyi minden zsongott a fejemben egyszerre, hogy muszáj voltam őket
papírra vetni, s beszélgetni róluk az anyukámmal, aki előttem olvasta a
könyvet.
„Mindig ez a
legfontosabb, nem? Hogy a világ szemében megfelelően láttassuk magunkat, bárkik
is legyünk máskor, amikor senki nem figyel.”
Egyszerűen
képtelen voltam és vagyok megérteni, hogy egyes személyek miért csak a dolgok
egyik oldalát tudja nézni, holott mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy egy
éremnek igenis két oldala van - akár tetszik, akár nem.
„A remény éles
fegyver.”
Nem mindig az
történik, amit mi akarunk, vagy a legjobbnak vélünk, és ebbe bele kell törődni
- elvégre ez lenne a nagybetűs Élet, nemde? Ezt kifejtettem nem egyszer az
ismerőseimnek, és az anyukámnak is, mégsem jutottam előrébb, így hát csak
fogtam magam, és folytattam az olvasást, hátha meg tudom érteni azt a
gondolatmenetet is, amit a másik fél képvisel gondolok itt az aktivistákra éppenséggel.
„- Maga azért
van itt, hogy élet és halál ura legyen. Mondja csak… melyikünk is játszik itt
Istent?”
Félreértés ne
essék, szó sincs arról, hogy ne értenék egyet velük egy bizonyos mértékben, pusztán az zavar, hogy teljesen nem tudom elfogadni az ő álláspontjukat - abban a
tekintetben, hogy egy felnőtt embernek, ill. ha arról van szó, akkor gyereknek
miért ne lehetne meg a joga ahhoz, hogy önállóan hozzon döntést, egy olyan
kérdés tekintetében, ami meghatározza az
egész hátralévő életét.
„Fiacskám, sose
hagyd, hogy mások mondják meg neked, mi lehet belőled, és mi nem!”
Értem én a
dolognak azt a részét, hogy ezzel egy ártatlan és kezdődő életet olthatunk ki,
de abba miért nem gondolunk bele, hogy nem azért hozzák meg ezek a nők ezt a
döntést, mert az életük csupa móka és kacagás, s nincs jobb dolguk, mint
mindenkivel összefeküdni, majd sorra elvetetni a magzatokat? Tény, ez a példa
egy elég erős túlzás, azonban úgy érzem, valamennyire tudja éreztetni a
véleményemnek azon részét, ami arra irányul, hogy magának a leendő édesanyának
is egy olyan lelki traumával érhet fel ez a döntés, mint amit az aktivisták
éreznek, amikor megtörténik egy ilyen műtét.
„Amikor azt hittem,
élni tanulok, valójában meghalni tanultam.”
Leonardo da
Vinci
Jodi Picoult
ezzel a könyvével érte el nálam igazán, hogy gondolkozzak, utána olvassak egyes
dolgoknak, és kialakítsak egy immár
végleges saját véleményt. Már csak emiatt felért egy életre szóló
élménnyel ez a kötet, de itt még koránt sincs vége a történetnek…
„Rádöbbent, hogy
mindenki, aki most itt van, hozott magával egy történetet, ami ezek között a falak
között ér véget. Ha a mai nap másként alakul, akkor ezekre a történetekre sem
derül fény.”
Tudniillik, nem
kevés fordulat akad az életutakban, - amiket
akár a sors fintorának is nevezhetünk - , és még ennél is több olyan
gondolattal gazdagodhatunk az olvasás során, ami később még a mi sorsunk
meghatározó elemévé is válhat.
„Meghalnál, ha
ezzel megmenthetnéd valakinek az életét?”
Annyi, de annyi
mindent tudott most nekem ez a könyv adni, hogy szinte lehetetlen lenne írásba
foglalni, ezért is csak próbálkozom azzal, hogy a kicsapongó gondolataimat
összefogjam Nektek egy csokorba.
Hihetetlen,
hogy az írónő ennyire részletekbe menően meg tud tervezni, s ki tud alakítani
emberi sorsokat, és ezeket az életutakat ilyen témák által közvetíti az
olvasóinak.
Számomra
az Életszikra egy újabb kiemelkedő olvasmány lett a sokaságból, és mást sem
tudok tanácsolni, mint hogy vegyétek, vigyétek, olvassátok, s csak
gondolkozzatok, gondolkozzatok, míg a végére nem értek. A végkifejletnél majd leeresztitek
a könyvet, szépen, fokozatosan realizáljátok mindazt, ami el volt benne rejtve,
s csak néztek, néztek magatok elé - aztán hirtelen rádöbbentek, hogy talán nem
is különböztök olyan sokban a szereplőktől, mint ahogyan azt az olvasás alatt
hittétek.
Igen,
kedves olvasóim, ez Jodi Picoult.
Csillagozás: 5 / 5
Ajánlom… azoknak, akik
szeretnek gondolkozni.
~Anna
0 megjegyzés