ÉRTÉKELÉS - Jodi Picoult : Életszikra

Written by Post Comment

Sziasztok molyok! :)


Újfent visszatértem az értékelések világába még a vizsgaidőszak előtt, Jodi Picoult új könyvének köszönhetően - a megannyi előadás, zh és vizsga közt élvezet volt olykor leülni, s elmerülni ebben a történetben. Kíváncsiak vagytok, milyen témát dolgoz fel újonnan megjelent kötetében az írónő? ;)
Szerző: Jodi Picoult
Cím: Életszikra
Kiadás éve: 2018
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 368 oldal
Műfaj: Kortárs, emberi sorsok
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan is kéne felvezetnem Jodi Picoult legújabb könyvét, s a témát, amit feldolgoz - annyira máshogy van ez tálalva a mi országunkban, és külföldön, hogy az „ég és Föld a kettő” kifejezés ide nem elég.
Alapjáraton már csak a történetünk fő, s mondhatni egyben egyetlen helyszíne - az abortuszklinika - is elég megosztó érzéseket ébreszt bennünk; ezt nekem is kár lenne tagadnom. A fülszöveg első elolvasása után teljesen kivirult az arcom, mondván, hogy „Juhéj, egy újabb lehengerlő Jodi Picoult kötet! Alig várom, hogy olvashassam!” - majd utólag kezdtem el értelmezni azt, hogy ezúttal milyen témát is boncolgat az írónő a könyvében.
„Mit érzett Olive?
Azt, hogy az ember mindig alábecsüli önmagát.
Hogy a szeretet tünékeny.
Hogy az élet egy csoda.
Hogy aznap ő ezért jött a klinikára.”
Mielőtt a konkrét cselekményvázlatot mesélném el Nektek, ne aggódjatok, ezt iróniának szántam, eddig sem spoilereztem, nem most fogom elkezdeni, szeretnék egy kisebb kitérőt tenni magának az abortusznak a témájára, hogy hazánkban milyen a helyzete - ha nem is teljes valójában, mivel sem szakember nem vagyok, sem pedig érintett ilyen témakörben, de nagyjából mit tudok, illetve tudhatunk róla, mi, átlagosnak nevezhető emberek.
„Ha látnád, amit én nap mint nap látok a munkám során, mindent megtennél, hogy ne legyenek érzéseid.”
Ahogyan én emlékszem, már viszonylag korán megismerkedtettek minket, főként lányokat ezzel a lehetőséggel - innentől kezdve, csúnyán mondva, de „természetesnek” tudtuk tekinteni ezt az eljárást, mint egy afféle mentsvárat, ha akaratunkon kívül esünk teherbe. Hozzátenném, hogy tudtommal anélkül lehet mindezt megtenni, hogy bárki perbe fogna minket, vagy bármilyen jelzővel is illetné a személyiségünket, esetleg egyéb megoldásokhoz folyamodna a nemtetszésének kifejezésére.
Az olvasás során már csak a hozzáállásom vagy inkább véleményem? miatt is úgy éreztem magam, mintha főbenjáró bűnt követnék el, s egy lennék azok közül, akik el mernek menni erre a klinikára, ami a könyvben is szerepel. Igazából rengeteg dolog jutott eszembe azt illetően, hogy miért érzek így, mi lehet ennek az oka - hát, mivel olykor csak jobban összezavartam magam a nagy elmélkedéseimben, már nem igazában tudom, hogy mit is gondoljak erről.
„Néha nem azért ragaszkodunk túl erősen valakihez, hogy a másikat óvjuk… hanem azért, hogy magunkat védjük.”
Az első következtetés, amit a fentebb említett agyalások közepette levontam, az nem más, mint a vallásosság kérdése, annak jelenléte az adott államban, illetve az emberek körében. Mivel javarészt erre hivatkozva protestálnak a magzatvédők, arra jutottam, hogy az elsődleges tényező, vagy ha vehetjük úgy, akkor a kiindulási alap ez lehetne. Utána következik a jogi rész, amivel alátámasztják az igazukat az aktivisták. Amennyire én utána tudtam nézni a dolog ezen részének, csakis az ország által elfogadott törvényben felsorolt feltételek esetén, és nem utolsó sorban a megszabott időintervallumig lehet/szabad végrehajtani a terhesség megszakítását. Ahhoz képest, hogy ezzel a kevés kutatással enyhén szólva is csak a felszínt kapirgáltam meg a témát illetően, azonnal el tudtam könyvelni magamban, hogy ez egy nagyon összetett, és lelkileg megterhelő folyamat.
„- Nem a búcsúzás fáj a legjobban. Hanem az űr, ami velünk marad utána.”
A jogi részét félretéve a dolognak, a lelki hátteret helyezném most előtérbe - vagyis azt, hogy mi állhat egy ilyen döntés mögött, és milyen lehet át is élni. Azt hiszem, az esetek többségében ki lehet jelenteni, hogy egy olyan nő, aki megteszi ezt a lépést, mindennemű kertelés nélkül vágja rá, hogy gyilkosnak érzi magát, ha megkérdezik tőle, milyen állapotban van a történtek után. Személyes tapasztalatom is van ezt illetően - volt szerencsém egy lányt végigkísérni ezen az úton, s miután a végére ért, az első szavai, amiket hozzám intézett, eképp hangzottak:
„Gyilkosnak érzem magam. Érted? Elvettem egy ember életét. Ő ezt nem tudja úgy átérezni, mint én.”
Az utolsó mondat nyilván az illető párjára vonatkozott, de Nekünk most nem ez a rész a fontos(abb). Ez a pár gondolatsor olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy ezúttal újból elméláztam rajta, s ekkor gondoltam bele, hogy ha az illető nő ezt érzi a történtek után, mit érezhet maga az orvos, a szakember, aki mindezt végrehajtja? Beszéljen helyettem az egyik szereplőnk idézete, ami szerintem egy tökéletes válasz erre a kérdésre, még ha megosztó lehet, akkor is:
„- Ami itt történik… amit én teszek… néha olyan döntés eredménye, ami visszavisz egy gyermeket a saját gyermekkorához. Amit igenis megérdemel.”
És akkor, kedves olvasóim, ennyi bevezető gondolatmenet után következzen az Életszikra, ami egy igazán megosztó regény, s kíméletlenül tárja elénk egy abortuszklinika egyedülálló történetét.
„Nem az a kérdés, hogy szélsőségesek leszünk-e, hanem az, hogy miféle szélsőséget képviselünk. A szeretetben leszünk szélsőségesek, vagy a gyűlöletben.”
Dr. Martin Luther King Jr.
A fülszövegben elárultak alapján annyit tudunk, hogy egy fegyveres férfi ront be Mississippi állam abortuszklinikájára, ahol a lövöldözés után a túlélőket túszul ejti. A könyv e tett köré épül fel, s ezt követhetjük végig, több szemszögből szemlélve a történéseket. Az írónő visszafelé halad az időben, s ennek köszönhetően pedig sokkal szebben bontakoznak ki előttünk az emberi sorsok, s ezek szőttesében a kérdések miértjére az elbújtatott válaszok. Már csak az első oldalak után annyi, de annyi minden zsongott a fejemben egyszerre, hogy muszáj voltam őket papírra vetni, s beszélgetni róluk az anyukámmal, aki előttem olvasta a könyvet.
„Mindig ez a legfontosabb, nem? Hogy a világ szemében megfelelően láttassuk magunkat, bárkik is legyünk máskor, amikor senki nem figyel.”
Egyszerűen képtelen voltam és vagyok megérteni, hogy egyes személyek miért csak a dolgok egyik oldalát tudja nézni, holott mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy egy éremnek igenis két oldala van - akár tetszik, akár nem.
„A remény éles fegyver.”
Nem mindig az történik, amit mi akarunk, vagy a legjobbnak vélünk, és ebbe bele kell törődni - elvégre ez lenne a nagybetűs Élet, nemde? Ezt kifejtettem nem egyszer az ismerőseimnek, és az anyukámnak is, mégsem jutottam előrébb, így hát csak fogtam magam, és folytattam az olvasást, hátha meg tudom érteni azt a gondolatmenetet is, amit a másik fél képvisel gondolok itt az aktivistákra éppenséggel.
„- Maga azért van itt, hogy élet és halál ura legyen. Mondja csak… melyikünk is játszik itt Istent?”
Félreértés ne essék, szó sincs arról, hogy ne értenék egyet velük egy bizonyos mértékben, pusztán az zavar, hogy teljesen nem tudom elfogadni az ő álláspontjukat - abban a tekintetben, hogy egy felnőtt embernek, ill. ha arról van szó, akkor gyereknek miért ne lehetne meg a joga ahhoz, hogy önállóan hozzon döntést, egy olyan kérdés tekintetében, ami meghatározza az egész hátralévő életét.
„Fiacskám, sose hagyd, hogy mások mondják meg neked, mi lehet belőled, és mi nem!”
Értem én a dolognak azt a részét, hogy ezzel egy ártatlan és kezdődő életet olthatunk ki, de abba miért nem gondolunk bele, hogy nem azért hozzák meg ezek a nők ezt a döntést, mert az életük csupa móka és kacagás, s nincs jobb dolguk, mint mindenkivel összefeküdni, majd sorra elvetetni a magzatokat? Tény, ez a példa egy elég erős túlzás, azonban úgy érzem, valamennyire tudja éreztetni a véleményemnek azon részét, ami arra irányul, hogy magának a leendő édesanyának is egy olyan lelki traumával érhet fel ez a döntés, mint amit az aktivisták éreznek, amikor megtörténik egy ilyen műtét.
„Amikor azt hittem, élni tanulok, valójában meghalni tanultam.”
Leonardo da Vinci
Jodi Picoult ezzel a könyvével érte el nálam igazán, hogy gondolkozzak, utána olvassak egyes dolgoknak, és kialakítsak egy immár végleges saját véleményt. Már csak emiatt felért egy életre szóló élménnyel ez a kötet, de itt még koránt sincs vége a történetnek…
„Rádöbbent, hogy mindenki, aki most itt van, hozott magával egy történetet, ami ezek között a falak között ér véget. Ha a mai nap másként alakul, akkor ezekre a történetekre sem derül fény.”
Tudniillik, nem kevés fordulat akad az életutakban, - amiket akár a sors fintorának is nevezhetünk - , és még ennél is több olyan gondolattal gazdagodhatunk az olvasás során, ami később még a mi sorsunk meghatározó elemévé is válhat.
„Meghalnál, ha ezzel megmenthetnéd valakinek az életét?”
Annyi, de annyi mindent tudott most nekem ez a könyv adni, hogy szinte lehetetlen lenne írásba foglalni, ezért is csak próbálkozom azzal, hogy a kicsapongó gondolataimat összefogjam Nektek egy csokorba.
Hihetetlen, hogy az írónő ennyire részletekbe menően meg tud tervezni, s ki tud alakítani emberi sorsokat, és ezeket az életutakat ilyen témák által közvetíti az olvasóinak.
Számomra az Életszikra egy újabb kiemelkedő olvasmány lett a sokaságból, és mást sem tudok tanácsolni, mint hogy vegyétek, vigyétek, olvassátok, s csak gondolkozzatok, gondolkozzatok, míg a végére nem értek. A végkifejletnél majd leeresztitek a könyvet, szépen, fokozatosan realizáljátok mindazt, ami el volt benne rejtve, s csak néztek, néztek magatok elé - aztán hirtelen rádöbbentek, hogy talán nem is különböztök olyan sokban a szereplőktől, mint ahogyan azt az olvasás alatt hittétek.
Igen, kedves olvasóim, ez Jodi Picoult.
Csillagozás: 5 / 5
Ajánlom… azoknak, akik szeretnek gondolkozni.
~Anna

Tags:

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés