ÉRTÉKELÉS - Baráth Viktória : Egy év Rómában
Sziasztok
molyok! :)
Ezúttal
egy igazán egyedi elképzelésen alapuló romantikus regényt hoztam nektek, ami
egyszerre döbbent meg, és varázsol el minket. Készen álltok Baráth Viktória
legújabb könyvére? ;)
Szerző: Baráth Viktória
Cím: Egy év Rómában
Kiadás éve: 2018
Kiadó: Álomgyár
Oldalszám: 506 oldal
Műfaj: Kortárs, romantikus, erotikus
Bevallom
őszintén, mivel az írónőnk mindkét könyvét olvastam már, és mind a kettő egymás
szöges ellentéte volt, ezért rettentően kíváncsi voltam, hogy ezúttal mivel
rukkolt elő, ugyanis eddig mindig meg tudott lepni, és fantasztikus élményeket
köszönhetek Neki. Ez most sem történt másképp, s már most le merem szögezni,
hogy számomra Leila története került az első helyre, ezáltal „hivatalosan” is a
legjobbnak tartom Viki munkái közül.
„Baráth Viktória
ezúttal lelkünk mélységébe vezet minket. Egy szívszorító történet önmagunk
elfogadásáról, az élet szépségeiről és a minden akadályt leküzdő szerelemről.”
Úgy érzem, ez a
pár sor tökéletesen jellemzi a könyvet, de csak akkor értjük meg, mennyi minden
rejtőzik benne, a szereplőkben, a történésekben, és a teljes egészében; ha
belevetjük magunkat mi is Leilával együtt Róma mesés világába, s elveszünk a
színes forgatagban.
„A belvárosban
állt meg egy szűk kis utcában, amit színes, virágokkal díszített házak
határoltak. Az úton emberek rohangáltak, mindenhol ott voltak, mintha csak Róma
legnyüzsgőbb negyedébe érkeztünk volna, de ezt valószínűleg csak én éreztem
így.”
A
főszereplőnket, aki történetesen írónő, Rómába küldi a kiadója, hogy ihletet
gyűjtsön és írjon egy új kötetet, különben vége a karrierjének. A múltja
túlzottan is kísérti, amit nem visel a lehető legjobban, ezért még olvasóként
is elgondolkozunk azon, hogy lehet, tényleg az kell neki, hogy egy kicsit
kiszakadjon a mindennapokból. Leila így kerül ebbe a szokatlan, és új
környezetbe.
„Egy évvel
ezelőtt még más emberként ültem le erre a teraszra. Azóta annyi minden történt
velem, amire még csak nem is számítottam.”
Szerencsére nem
bízzák a véletlenre a dolgokat az utazásának szervezői, ezért Jonathan Raymond
atya lesz az, aki segít Leilának boldogulni az idegen városban. Az írónőnk
eleinte nem akar engedni a jó szándékú papnak, túlzottan elhatalmasodnak
felette a múlt démonai. Azonban egy rosszul elsült éjszaka ráébreszti, hogy nem
tengetheti a mindennapjait a gyógyszerek, az alkohol és az egyéjszakás kalandok
tengerében, ahogyan eddig tette, így elkezd nyitni az új felé, hogy
megismerhesse az olasz embereket, és ténylegesen elkezdjen dolgozni, s ihletet
gyűjteni.
„A saját lábamra
akartam állni, és bebizonyítani magamnak és az egész világnak, hogy nem az a nő
vagyok, akinek képzelnek.”
Mivel én nem
teketóriáztam, s egyből belevetettem magam ebbe a kalandba, egyszerűen csak
olvastam és olvastam, s ahogyan haladtam előre, legszívesebben fogtam volna
magam, és belemásztam volna a könyvbe, hogy nekem is Raymond atya legyen az
idegenvezetőm. :D Na jó, viccet félretéve, már csak Róma miatt képes lettem
volna erre, de mindig is imádtam hallgatni, ha valaki az atyához hasonló
lelkesedéssel mesél történelmi helyekről, vagy helyi jellegzetességekről - ki
nem hagytam volna egy ilyen lehetőséget!
„- Nagyon
tiszteled Raymond atyát, igaz? - kérdeztem a lépcsőn felfelé menet.
- Igen. -
bólogatott. - Látom, hogy milyen keményen dolgozik, és mégsem bizonytalanodik
el, egy pillanatra sem. Az ő hite ad nekem erőt mindennap.”
Valamiért olyan
mélységekig hatással volt rám ez a történet, hogy az éjszaka közepén, miután
befejeztem, én is elkezdtem gondolkozni a saját életemen, s azon kaptam magam,
hogy pár dologban magamra ismertem Leilában, s ezért váltott ki belőlem ilyen erőteljes
vegyes érzelmeket. Nem tudtam, hogy dühömben kivágjam a kötetet az ablakon, habár visszagondolva ez nehéz lett volna
a lehúzott roló miatt, de sebaj, vagy lélegezzek mélyeket, kerüljek
zen-módba, és olvassak tovább - maximum kisírom a lelkemet is, ha nem úgy
alakulnak a dolgok, ahogyan elképzeltem. Aggodalomra
semmi ok, a fentiek közül egyik sem következett be, de remélem a szemléltetés
azért sikerült! ;)
„Nem szabad
engednünk, hogy a múltunk szabja meg, kik vagyunk.”
A többi szereplő
mellett sem lehet elmenni szó nélkül, ugyanis amit szeretek Viki regényeiben az
nem más, mint a reális karakterek és élethelyzetek. Mindenki, akit megismertem
a történetben, Leilától kezdve egészen Fabioig, olyannyira élethűen volt
ábrázolva, hogy tökéletesen megállták volna a helyüket a való világban is.
Mindegyikükből kaptunk egy keveset, s általuk különböző életeket, és
személyiségeket ismerhettünk meg, amik könnyen szembejöhetnek velünk akár az
utcán is, egy idegen személyében, csak nyilván nem tudunk mindezekről - hacsak
nem küldenek minket is egy vadidegen környezetbe, hogy „nesze, írj egy könyvet, vagy a karrierednek annyi”. :D
„- Miért érzem
úgy, hogy mostantól csak veled fogok egy műszakban dolgozni? – hunyorogtam rá.
- Az igencsak
gyanús lenne. - válaszolta komolyan. - Talán csak a végzet akarja, hogy együtt
legyünk.
- Nem hiszek
ezekben a dolgokban.
- Na jó, néha a
végzetnek is kell egy kis lökés, hogy a jó irányba haladjon - vonta meg a
vállát.”
Baráth Viktória
ebben a könyvében megmutatja nekünk, milyen édes tud lenni a tiltott gyümölcs,
milyen érzés mindent feláldozni a másikért, és nem utolsó sorban azt, hogy
sosem késő újrakezdeni, s rátalálni önmagunkra.
Egy
teljesen egyedülálló történeten keresztül teszi meg mindezt, ami azért
különleges annyira, mert valamennyire mindenki magára ismerhet a főhősnőnkben,
és ezáltal sokkal közelebb érzi magához a könyv egészét, és azt, amit adni
szeretne nekünk. Úgy érzem, hogy az eddigiek közül ez az írónő legkiemelkedőbb
regénye, amiben tökéletesen rátalált a saját hangjára.
„Utálnom,
gyűlölnöm kellett volna őt, mégsem voltam képes rá, mert tudtam, hogy azt,
amivé váltam, neki köszönhetem.”
Az érettségim
után nekem sem volt a legegyszerűbb, csak bámultam a plafont, teljes ürességet
érezve legbelül. Most érzem azt, hogy Vikinek sikerült újra összeraknia ezzel a
történettel, és emiatt nagy hálával tartozom neki - Neki köszönhetően álltam talpra
immár teljes valójában.
„Talán így, vagy
úgy, de mindannyian megtaláljuk a saját utunkat, még ha most úgy is érezzük,
kilátástalan a helyzetünk.”
Úgyhogy kedves
olvasóim, Nektek is bátran ajánlom ezt a könyvet, mert megérdemli a figyelmet.
Ha úgy érzitek, nincs kiút, és legszívesebben feladnátok, ismerkedjetek meg
Leilával, aki bebizonyítja nektek, hogy semmi sem lehetetlen.
Csillagozás: 5 / 5
Ajánlom… mindenkinek,
akinek meg kell találnia a fényt az alagút végén.
~Anna
0 megjegyzés